Niksim

The spring is here. Annyira here, hogy mindjárt kettő is jár belőle. Meg persze egy farok is, ami dagad. Tisztelet a kivételnek, de főleg a bókok özöne. És ha esetleg meghívhatnám egy forró csokira ebben a kávézóban, az nagyon boldoggá tenne. A rímes poézis Menyhárt Tamáshoz hasonló bajnokai azonban csak néhanapján ilyen lényeglátóak. Többnyire olyan, képzőművészeti ambíciókkal megvert, idegesítő faszok, akiket az ember a saját letépett karjukkal verne agyon. Erre teljes joggal írhatnák az újságok, hogy önkezűleg vetett véget az életének. Nincs bosszantóbb a romantika zsenikultuszának szellemében élő kreatív embereknél. Főleg ha azok valójában nem is kreatívak, csupán szimplán irritálóak. Legutóbb a szombathelyi Voler Mouche-koncert után akadtam össze két ilyen díszpinttyel. Pedig hülyének lenni mindig is ciki volt, és ma is az.

Akkor inkább már a megmondástól, a tudatmódosítástól és a világmegváltástól egyaránt ódzkodó twee popperek. Nekik amúgyis a tavasz ismételt beköszöntével jött el az évadjuk. A Belle & Sebastian meg a Szívek szállodája nagy dózisban. Vagy akár a Nouvelle Vague is lehet a háttérzene (a szakértők meg majd jól megmondják, hogy nem szakértek). Felnőni képtelen, szende, idealista és a szerelmetes kedvüket reménytelennek megélő naivak és naivák brancsainak zenéi. Olyanoké, akik kötött pulcsit hordanak, a mostani rekettyésjáró remek időben pedig idéltlen mintás ingekben flangálnak. Csakhogy tudhatnák: örökre 17 évesnek maradni nem menő.

A szép emlékű Matulában volt az a sorozat, hogy két ember egymás mellett, és róluk táblázatban hasonlóságok és különbségek. Most két ambiciózus magyar médiszereplőt hasonlítunk össze.

bullshit generating
crap producing
manufacturing horsecrap

A tegnap kaptam Joós Tamástól egy e-mailt, hogy ne poénkodjak már ilyen elegánsan célratartott módon a nevével. Előszörre meg is lepődtem, tévedésre gyanakodtam, aztán megírtam ezt a bejegyzést itt alant és be kellett látnom, hogy igaza volt. Tényleg jó vagyok az ilyesmiben. Jár a vállveregetés.

Bajnai Gordon, leendő magyar miniszterelnök. Ó, mily nemes csengésű névelmény ez, névélmény szavanként is, de főleg együtt – igazi francőz ízzel az asszociációs mező túloldalán. Ám figyelmeztetjük a pénzügyes urat a maga 600 milliárdos ajánlólevelével, hogy akárhogy is vetné el a sulykot, hiába is sulykolja majd, hogy az ilyes étek vétek, nagyzolási hóbort, megalománia, mi nem, nem és a jövőbeni mostoha sorsunk ellenére sem szokunk le róla. Ha a fene fenét is vacsorál, mi meg olyan rohamokkal végezzük, mint most az udvarban az az idegbeteg pulyka, amiből készül, akkor is Gordon Bleu kerül a vasárnapi díszterítőre.

Nézni, ahogy a kellős tavaszban szunyálok a kerti nyugágyon a fűzfák alatt. Majd ahogy lassan felébredek és kinyomtatott blogbejegyzéseket olvasok a szép időről és a jókedvről. Óránként egy-egyet, mert annyira beleélem magam, hogy rögtön vissza is szív a birodalmába az álom.

Üzenet küldője: Daróczy Dávid [yoda]

 

Szia!

 

Tudom nem ismerjuk egymast ugyhogy elore is bocs a zavarasert!
En Irorszagban elek es szeretnek atkoltozni Uj Zeland-ra!
De mivel nincs ott ismerosom ezert arra kernelek hogy irj egy par infot ha nem gond!
Olyan dolgok erdekelnenek hogy nehez-e elhelyezkedni (szobafesto vagyok),hivatalosan munkat talalni?Alberlet,hogyan es persze mennyi?
Es minden mas fontos dolog amit esetleg ugy gondolsz lenyeges!
Segitseged elore is koszonom.
David.

Ehhez tudni kell, hogy az iWiW-es, többnyire kamu adataim között Új-Zéland szerepel az országlásom helyszínéül.

„Áldja meg az Isten öt gyerekkel!” – mondta, miután odaadtam neki az összes aprómat.

Talán az nem tetszett neki, hogy az általa kért 100 forint helyett csak 95-öt adtam?

Kérdezte édesanyám a tűzhely mellől. És valahol igaza van. Nem ilyen önkezű véget gondoltunk neki. Progresszívet, a zúgó tengeren magasra csapó hullámok tetején ripityára tört világjárta Bárkához hasonlatosat. Olyan összeomló gazdaságosat, polgárháborúsat, ahol a végén a Nép revánsot vesz. Erre így, ágyban és párnák között. Méltatlan ez az MSZP Orbán Viktorához.

Gyurcsány nekem már picit hiányzik is. De csak túlteszem magam rajta valahogy, hogy már nincs köztünk. Elment. Emléke azonban örökre a szívünkben él. Nyugodjék békétlenül. Másmilyen nyugalom számára nem adathat. A gátlástalan karrieristák ugyanis már Hiller István és Kóka János között billegtetik a libikókát, és Hamlet szavait harsogják: a hibbant Néró helyett végre egy Fikusz Kukiszt a trónba!

A hirdetés utolsó két mondatának jelentését magyarázza már el nekem valaki.

Nem értem ugyanis, hogy miért kell eltorzítani egy társkeresőben megjelent fotót. Ahogy az sem tiszta számomra, hogy az utolsó (amúgy rosszul szerkesztett) mondat tényleg azt jelenti-e, hogy összedugja Anyu és Apu a fejét, hogy ez a Helga lányunk elmúlt már 18 éves, kéne neki valami gazdag, az első szívinfarktusán már átesett vén faszt tisztes úriembert találni.

Dr. Dobos Attila nem mellékesen a független, konzervatív hetilap főszerkesztője is.

Niksim: Bede úr, a Rúgd Ki A Lekvárt blogon elkezdett „Minden idők tíz legjobb punkegyüttese (ha nem számítjuk a Ramonest és a Clasht)” sorozat hiányzó első öt részének teljes szövegét elküldi nekem még ma éjfélig?
Bede Márton: Igen.
Niksim: Köszönöm az interjút!

Ilyen is régen volt. Legalábbis velem és szánt szándékkal. Rádiót hallgattam az éjszakában. A Petőfin Suhancos unplugged koncertet adtak elsőül az új műsorukban. Szóval lekapcsoltam a villanyt és a töksötét szobában az ágyon keresztbe fekve hallgatóztam az órát végig. Ráadásul szemüveg nélkül pislogtva bele a citromsárga fénybe, és ami szintén szokatlan volt számomra, hogy bemenő csatlakozó híján a fejhallgató is a helyén maradt (durván nekivetkőztem, na!), annyira bedugatlanra sikerült a koncert.

- Fotós úr, nehogy má' az ávóscsemetével és a ciánkálival!
- Rendben. Máris kitörlöm a képet.
- Köszönöm.
- Szívesen.

Fletó Ferenc: Szeretem a nőket. Főleg a feleségemet.
Szijjártó Péter: A miniszterelnök arra bíztatja a magyar férfiakat, hogy csalják meg a feleségüket a lehető legtöbb nővel. Gyurcsánynak ebből a kijelentéséből nyilvánvalóvá válik, hogy jobban szereti az összes többi nőt a feleségénél. Nemhiába említi előbb őket és csak utánuk Dobrev Klárát. Ne tévesszen meg senkit a „főleg” szó, az a gyurcsányi hazug értelmezésben „egy főre eső”-t, azaz „részemről”-t jelent. Tehát a fenti mondat valódi értelme ez: „Noha van feleségem, Dobrev Klárának hívják. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne csalhatnám meg annyi nővel, ahánnyal csak akarom. Mert megtehetem: férfi vagyok. Ahogy a többi férfi is megteheti, és tegye is meg.” Követeljük, hogy mondjon le!

****

Fletó Ferenc: Ma hétfő van. [Tudom, valójában kedd, de legyen az, hogy tegnap van, az meg, ugye, hétfő volt – Niksim megj.]
Szijjártó Péter: A miniszterelnök a munkájukat elvesztett emberek nyomorúságán ironizál. A hétfő ugyanis a legtöbb ember számára az adott heti munkavégzés kezdőnapja. Gyurcsány azonban nem gondol azzal a sok tízezer emberrel, akik csak az elmúlt hónapok során váltak állástalanná. A Fidesz Polgári Pártnak ki kell mondania, ami századszorra is nyilvánvalóvá vált. Gyurcsány és a pártja szótárából nemcsak hogy az empátia és a szolidaritás szavak hiányoznak, de eközben még kirekesztő is a munkanélküli kisebbséggel szemben. Követeljük, hogy mondjon le!

- Hogy hívják angolul a madarat?
- ???
- Rapture.

(Az ilyen nevű amerikai együttes House Of Jealous Lovers című számát hallgatva a buszon ütött be az isteni szikra.)

Új blogot indítottam közörömokozásul. Nem is kissé prosztó a stílusa, de engem szórakoztat, úgyhogy szerintem mások is így lesznek vele. Vagy legalábbis lesznek olyan mások is, akik nem én vagyok, és tetszeni fog nekik. Zene a témája és amolyan ízesen beszólogatós kedvű zenei bloggerkedés, erős parodizálós kedvvel. Mostanság belőlem épp ez jön elő legkönnyebbül. Aztán majd kiderül, hogy meddig és milyen gyakorisággal lesz kedvem az ilyesmihez.

Ne keseredjenek el azok se, akik sok százan, még több ezren a Niksim blogot szerették meg vizitálni. Itt is lesz néha frissület, hamarosan például egy háromrészes összeállítás következik. Olyan, ami nem fér bele a Nem erre baszik a magyar blog úgymond profiljába.

Vagyis így a tavasz hamarosti beköszöntével paralel módon pezsgés, orrtúrási és betűvetési hajlandóság vett erőt rajtam. Vidám hely az élet.
 

Majdnem Zala megyéből utazom fel a vasi megyeszékhelyre. A CD-lejátszóban a sznobériával is megvádolható Pitchfork zenei magazin 1976-2006 közötti zenei időszak alapvetéseit dokumentáló 500-as dalparkja, onnan is a 389-es sorszám fölöttiek. Amint lekapcsolja a sofőr a beltéri lámpákat, különösen nagy élmény fejhallgatózni, legyen akármilyen zene is a soundtrack. Zsongatón álmosító búgás az alapjárat, tűznek el mellettünk a szemből jövő személyautók és kamionok, a test érzékszerveinek szokott százalékos leosztásáról a fülre helyeződik át a hangsúlyt.

Erre harmadik számul a derült égből becsapkodnak a villámok, fasza bólogatós, szellősből zúzósba váltó metál a menü (Refused: New Noise), majd az akadozó lemezlejátszás hangjaiból tekeredik elő valami törzsi ritmusokra épülő, sajátos gitárzene, valójában angol nyelvű, de távol-keletinek hangzó 13 perc (Boredoms: Super Shine), aztán valami, a lefojtottsága ellenére is sejthetőn kitörni akaró és persze ki is robbanó gitárnyüstölés (Mogwai: Like Herod), ami mikor megmutatja a valódi jellegét és lecsillapszik, úgy 6 percnél járunk, de újabb kör jön, még egyszer ennyi repeta. Aztán a jeles Sonic Youth-tag, Jim O’Rourke danolászik egy tábortűz körüli egy szál gitárosat (Halfway To A Threeway), hogy a Sigur Rósnak adja tovább a stafétát úgy tíz percre (Svefn-G-Englar). Ezt követően mi más is jöhetne kontrapontul, mint egy csilli-villi house-muzsika: a Daft Punk mindenki által ismert One More Time-ja, és ha már elektronika, akkor csavarintva egyet a képleten, a Radiohead-től az Idioteque.

Akartam valami történésről írni, aminek a szereplőgárdájában rész vettem a napokban, de aztán nem jutottam el odáig. Jó ideje nem vagyok énblogolós kedvemben. A kötetben viszont előrébb jutottam. Az utolsó kör következik.

Olyan kis, kedves feje van, lehet vagy nyolcéves, egyik kezével az orrában turkál, a másikkal a spárgát fogja, én meg állok előtte hülyén, de céltudatosan, el fogom venni a kutyát, éppen rossz pillanatomat fogta ki, jövök lefelé a speedről, ilyenkor se istent, se embert, kopasz vagyok, és nagydarab, persze, beteg kislány, mindjárt beleverem a fejét a rücskös betonba, szerencsére nem szólal meg, csak bőg, mintegy gombnyomásra, szerintem azonnal abbahagyja, ha eltűnök a sarkon, az anyja meg, mint egy rakás szerencsétlenség, de állj, mondjunk valamit az előzményekről.
A leendő anyósom születésnapján lopták el a kutyát a közért elől, a helyi rablók csak arra emlékeztek, hogy egy gyerek meg egy nő, de őt már látták többször, gondolom, telefonálni fog, a kutya nyakában ott a telefonszám, biztos felhív, miért nem hívna, és tényleg, nyolckor csörög a telefon, Iim felveszi, aztán ad engem, mondom: aha, ilyeneket szoktam mondani, ő meg mondja, hogy becsületes meg megtaláló, de nem is ő, hanem egy bácsi, csak hát itt ez a beteg gyerek, aki nagyon megszerette, amatőr zsaroló, mondom, mindjárt ott vagyok, és ha ő nem, akkor buldózerrel, de azonnal, a kurva anyád, de ezt csak gondolom, aztán már én is kételkedve lemegyek az utcára, Iim, jön velem, a nő meg ott van, hozza a gyereket, a gyerek meg egy spárgán a kutyát, a spárga másik vége a kezére tekerve, biztos, ami biztos, a falnak támaszkodik és bőgni kezd, mondom: ellopták, milyen áttételes hülyeség, látja, most a gyereknek is mekkora fájdalmat okoz, maga egyenzimes, ekefejű csőrös, meg Iimnek is belegázolt, de ez mit is érdekelné, bennem meg még az ellopott bicikli, a kurva anyád, de ezt csak gondolom, Iim leoldja a spárgát a nyakörvről, a gyerek meg üvölt, hogy Morzsi, pedig nem is, mert Kövér Nyúl, én tudom, a mi kutyánk, majd hülye leszek bűntudatot érezni, mondom, ilyet ne nagyon csináljon még egyszer, mert akkor könyökkel torokra, bazdmeg, tényleg nem vagy normális?, mgepróbálod eladni a közértben a kutyámat, leszarom, hogy vettél neki egy doboz kaját, bele fogom verni legközelebb a fejed a rücskös betonba, de ez még a bicikli miatt, aztán, ahogy megyünk, hallom, ahogy a kölyök zokog, nem mintha direkt, inkább tényleg, de ki nem szarja le.

Pettingül ez. És persze magyarázatképpen is.

A törökbálinti lovarda a jobb kihasználtság jegyében szabadtéri acid-partynak és esküvői összejövetelnek egyszerre adott helyt szombat éjszaka. Ez a rendezési bravúr minden bizonnyal alaposan behatárolja az ifjú pár cselekvési terét az elkövetkező néhány hétben, mivel a két bulit összekötő folyosón volt a közös mosdó, ami részben lehetetlenné tette, hogy a két populáció ne találkozzon, másrészt megkönnyítette az átjárást közöttük. A násznép legnagyobb megrökönyödésére néha ezüstre és aranyra festett emberek jelentek meg a decensen rock and rollozó párok között, és intenzív helyben járással színesítették az estét.
A katlan, ahol az acid-party zajlott, egyéb napokon valószínűleg ufó-leszállópályaként üzemel, ideális helyszín lenne egy kis költségvetésű Harmadik típusú találkozások forgatásához, öt-hat méter mély, három oldalról beton- és sziklafalakkal határolt terület, a falban barlangokkal, ahol kitűnően mutatna Kadlot Karcsi egy Vermona orgona mögött, amint a Száz forintnak ötven a fele című dal gyorsított változatával próbálna kommunikálni az idegenekkel. Most azonban ezekben a mélyedésekben helyezkednek el a büfék, valamint a Greguss-féle látványkonyha, miközben a középső, lebetonozott területen folyt a huszonnégy órás X-láb szertorna, múlt századi tömeges anyarozsmérgezések legszebb hagyományai alapján felépített koreográfiával, démonokkal, tűzzel-vassal, kivilágos-kivirradatig.
Számomra az volt a legfurcsább, hogy dacolva a tömegközlekedés viszontagságaival, csupán a party-buszokra hagyatkozva, totális telt ház jött össze, olyan fazonokkal megspékelve amilyeneket eddig csak a Mad Max II. mellékszerepeiben láthatott a nagyérdemű, és a huszonnegyedik órához közeledve még mindig jelentősnek mondható tömeg dolgozott a kifutón, dacolva a delelő nap rohasztó hevével. Ekkorra már fantasztikus karriert futott be az epizódszerepben debütáló vécés néni is, aki a töméntelen beállt emberrel folytatott beszélgetés után pusztán, pusztán empatikus alapon, tökéletesen bepörgött, és hajnalra már folyamatosan csevegett velem a nehezen záródó gömbhalmazok problematikájáról, miközben serényen igyekezett eltüntetni a lét salakját a padlóról.
Az éjszaka folyamán egyetlen kritikus pillanat volt, amikor beleestem a mosdóhoz vezető lépcső vizuális csapdájába, és csak hossza fohászkodás után voltam hajlandó rálépni a mozaikkockára, mivel egészen biztos voltam benne, hogy csak álcából van ott, és ha ránehezedtem, átzuhanok egy másik dimenzióba.
Diósd környékén, amikor hiába kerestük a joystickot, kiderült a szimulátorról, hogy valójában autó, és egy valóságos úton visz minket valóságos fák között hazafelé, de szerencsére megkönyörült rajtunk Minden Műszál Ura, és nem kellett diszkóbalesetként befejeznünk ígéretes pályafutásunkat.
Otthon jó. Egy megzabolázott tér.

Szép ez az ország. Jó itt élni. Szeretem is nagyon minden pillanatát, legyek bárhol, lakjak bárhol és utazzak bárhova ebben az Istenadta Magyarhonban.

Rendezett közterek, újonnan renovált, esetenként több száz éves épületek jellemzik a városokat. A falvak mindahánya fölé kitehető volna egy hatalmas „Tiszta udvar, rendes ház” tábla. Nem hiába olvashatók az üdvözlő feliratok alatt az „Europe” és a „leader” szavak.

Kedves, optimista, mind lélekben, mind testben kiegyensúlyozott emberek egyik társasága hív, csalogat magához a másik után. Mindenhol közvetlen, életvidám mosolyok fogadnak. Tolerancia, szeretet, összetartozás-élmény, egymásra figyelés jellemzi a közösségeket. Mindegyiket: maradjak otthon a családom körében, sétáljak végig az utcán, tömegközeledjek, menjek el egy több ezer fős rendezvényre, és még hosszan sorolhatnám.

Magyarországon dúl a jólét, nézzek akármerre is. Mindenkinek van munkája, biztos, egy hosszú életre szóló megélhetése. A politikusok ugyan megtehetnék, hogy hazugok, korruptak és a hatalmat kizárólag a hatalom mámoráért akarják, de a megingathatatlan nemességükben ez fel sem merülhet: államférfiak és -nők ők mind egy szálig. A mi javunkat akarják a napjuk első éber pillanatától az utolsóig. Talán még álmukban is ezen morfondíroznak.

Világnézeti, faji, vallási, szexuális és egyéb megkülönböztetésekről nem beszélhetünk. Nálunk a politikai korrektség ismeretlen fogalom. És nem azért, mintha nem gyakorolnánk minden egyes szavunkban és gondolatunkban, hanem mert Napnál is fényesebb evidencia számunkra. A lényünkből fakadó legtermészetesebb trivialitás.

De nem is folytatom. A lényeg elvitathatatlan: jó itt élni, ehhez a néphez tartozni, magyarnak lenni.

Azért kíváncsi lennék, milyen az. Mostanság volna a leggazdaságosabb egy ilyen kísérlet. Valóság-show a javából. Mutatná a tévé napi huszonnégy órában, percről percre frissülnének a hírportálok arról, ahogy a kétségbeesés agresszivitássá, majd káosszá fajul. Brókerek hullnának az égből, toronynak gondolt házak ablakaiból kezdőstartot véve. A banképületeket hajléktalanszállóvá alakítanák át a becsődölt gazdaságú Magyarországon. Akár hajdanán, egykor, amikor a pengő talicskában szervírozott milliárdja ért csak egy zsemlét a boltban. Nem a pofátok nagy, hanem az ország kicsi. Akár a pillangó, aminek a szárnya úgy csapdos, hogy aktiválja a dominóelvet. Az meg ki tudja, hol áll meg. Előbb közelre szét, aztán ha bedőlt a káajrópa, az elkövetkező hónapokra prognosztizált 330 forintos euró még tornádót tekerinthet Texasban. Nem megmondták a zöldek, hogy kill your car!, vagy ha azt nem, akkor start rá a megújuló energiaforrásokra, de legelőbbis a bank- és tőzsderendszer pénzpiramisának gátlástalan machinátorait seperjük be a jól ápolt gyepszőnyeg alá termőtalajnak? Na ugye.

Azért ezt és épp most, mert tisztelgésből. És némileg aktualitásból is. Meg mert nincsenek fent ezek a briliáns írások a neten, vagy legalábbis a mindenható Gugli nem lelte fel őket, ami meg, ugye, azzal egyenlő, hogy nincsenek fent.

Szóval a tisztelgés kinek-minekje. Elsősorban az Árokásó blog nagyszerű és szórakoztató kezdeményezése előtt, hogy összegereblyézze mindkét politikai oldal hitbizományosait, legmegátalkodottabb házőrző kutyáit, csahos ebjeit, belőlük is egészen pontosan egy TOP100-as kollekciónyit. Másrészt a napokban besorolásra került Szilágyi Szilvia alias Sisso egykori ura… akarom mondani, életének egykori, vele teljes mértékben és mindenben egyenrangú, így a nemi libikókán is hasonló súlyt nyomó társa, a Zimre. Ezért persze még nem uccuztam volna csapot-papot hátrahagyva a könyvtárba, hogy kivegyem a 2003-ban kötet formájában tárgyiasult Összest, de történetesen épp arra jártam DVD-begyűjtésen, hát így az ez.

Bevallom, jó újraolvasni őket. 1995 késő téliek-tavasziak mind a hárman, a többiek meg későbbről valók lesznek. Ezzel persze nem mondok egy újszülöttnél ipekedettebb embernek meglepőt, ahogy azzal sem, hogy a Magyar Narancs és PKM ekkor és még néhány évig érdekes volt, jelen idejű és friss. Orbán Viktor triumfálása, de főleg az internet megjelenése, ugye.

Ámde csak semminemű búslakodás, hogy mennyi sok idő az vissza, majdnem már a másik lábat is zokniatlanítani kell az összeszámolásához, és hogy megint jön egy (most igazán) földbepasszírozón narancsos ciklus. Merthogy az élet szép. És szórakoztató. A részleteket lásd alant.

Tegnap buliból jövet kissé túlaludtam Körmendet. Odahaza megnéztem a menetrendben: öt állomással. A következő már a végállomás, az országhatár még éppen, hogy Magyarország felé eső városa, Szentgotthárd lett volna. A Harisban, vagyis valami olyan helyen szálltam le a vonatról, amivel kapcsolatban még abban sem voltam biztos, hogy Magyarországon vagyok. Néztem a táskám alá betett, onnan kissé kikandikálón a jegyemet: míg szunyáltam, a kalauz kezelte.

Álltam vasárnap hajnal hatkor (még bőven alkoholos állapotban) a peronon és pislogtam körbe. Egyre értetlenebbül. Akárhogy kerestem a kijáratot, olyan ott bizony nem volt. Két lehetőség közül választhattam. Vagy bementem valami gyárféleségbe, ami eleve nem ment volna, lévén, zártnak tűnt az ajtó. Vagy átmászok a kerítésen, aminek résein át valami út tűnt elő. Az utóbbi mellett döntöttem. Ahogy aztán elindultam felé, az egyre magasabbra nőt, mígnem közvetlenül mellé érve jóval a fejem fölött láttam a tetejét. Rögtön föl is adtam a dolgot, neki sem álltam viaskodni a megmászásával. Elindulni hát a sínek mentén az ország belseje felé.

Nem árulok zsákbamacskát, közel három órás síndeszka-lépegetés után szálltam föl Rátóton a vonatra, ami negyed óra alatt haza is zakatolt velem Körmendre. Addig azonban a hajnalból délelőtt lett. Egy vasútmenti házból egy középkorú hölgy meg arra hívta fel a figyelmem, hogy az épp hatalmas csatazajt csapó, méretes kutyáit éjszaka szabadon szokta engedni, szerencsém volt hát, hogy már megkötötte őket, mert nem szívesen nézné meg, amit csináltak volna velem. Megköszöntem a figyelmességét, majd megkérdeztem, hogy milyen messze van a következő állomás. Addig még jócskán kell lépkednem, válaszolta. És tényleg sokat kellett.

Azért elértem Alsórönökre. Az állomás kifosztva, kibelezve, leamortizálva, minden, ami csak mozdítható volt, azt szorgos kezek hazamenekítették. De mert jó emberek tették, akik viszonzás nélkül nem hagynak ilyes szívélyes látást, cserébe telerakták az udvart és a pincét szeméttel.

Mindez tíz kilométerre a nyugati határszéltől, miközben csak úgy hasítanak az EUREGIO személyvonatok meg a menyétes űrszondák el mellette a tüchtig Ausztriából az egyre jobban elbalkánosodó Magyarhonba.

Soha ne hagyj el valakit, akibe szerelmes vagy, olyanért aki tetszik, mert ő majd elhagy olyanért, akibe szerelmes. Ma este 24 órakor az igazi szerelmed észreveszi, hogy szeret. Ha nem szakítod meg a láncot, legyél felkészülve életed legnagyobb boldogságára! Ha megszakítod, 25 éven keresztül, probléma lesz a kapcsolatotokkal. Küld el ezt az üzenetet 30 embernek (kivéve a küldőnek). Ha nem küldöd, 3 éven belül 13 szerencsétlenség fog érni!

Ezt kaptam ma iWiW-en egy középiskolás haveromtól (helyesírásul a vesszők után és egy zárójel előtt nem bírtam nem odatolni egy-egy szóközt, több helyre pedig mondatrészlezáró vesszőt). Elvégre Valentin day vanogat ma a Bálint nevenapján.

Értelmezzük a fent írtakat. Vagy okoskodjunk. Kinek és hogyan tetszikes.

A kutyánk nyerte meg az örök vadászmezők számára ezt a gyönyörű és vastag bundázatú ravaszdit a Birtokon való kintjártunkkor. Valószínűleg a mostanság e tájon vendégeskedő morc fagyoktól volt annyira legyengülve a szerencsétlen, hogy sikerült a nem éppen öles termetű, de annál nagyobb ambícióktól fűtött ebünknek begyűjteni e trófeát a gyűjteményébe. Ettől függetlenül megdícsértük a délceg lépű vadászt.