Edvard Munch Sikoly című képe azon kevés műalkotás közé tartozik, amely ismertebb, mint alkotója. Rendszerint a művész neve az első számú árfelverő tényező. Akár mítoszként vagy márkáként, akár az istenáldotta zseni szakrális dicsfényétől övezve vagy a sikeres sztár profán alakításában – a művészeti piac árspiráljának centrumában a művész alakja áll. A társadalomban elfoglalt különleges helye alapozza meg produktumainak különleges pozícióját és azok különleges árát. Ez egy hosszú történeti fejlődés eredménye, amely azzal kezdődött, hogy a művész az alárendelt kézműves névtelenségéből kilépett a művészettörténet rivaldafényébe. A művész alakja – valahol félúton az idealizált teremtő és a megbélyegzett kívülálló között – egy mítoszból és valóságból, kulturális színeváltozásból és társadalmi realitásból összeálló, bonyolult képrejtvény. Ott van a közönség projekcióiban és a művészek önmenedzselő gesztusaiban, egyúttal a művész ambivalens életvalóságát is tükrözik, amelyben szüntelenül keveredik a kívülállás igénye és az elfogadottság iránti vágy. A görög antikvitásból származik az a hőskép, amely a középkorban a mártírok és szentek alakjában keresztény vonásokat öltött, a reneszánszban pedig a művész figurájában kelt humanista ihletésű életre. A művészről mint univerzális értelmiségről alkotott kép a reneszánsza óta alakult át a romantika intuitív zsenijén keresztül a jelen médiaképes popsztárjává. Örök jellemzője a kreatív személyiség, amely kultúránk központi eszményét testesíti meg, és amelynek produktumai épp ezért nem véletlenül tartoznak a legdrágábban forgalmazott áruk közé kultúrkörünkben.

Történeti perspektívában válik világossá, hogyan vált a művész személye a művészeti piacon az értékteremtés alfájává és ómegájává. A művész felemelkedése alárendelt kézművesből autonóm alkotóvá egy olyan évszázadokon át tartó folyamatban ment végbe, amely egyidejű kulturális, társadalmi, politikai és gazdasági változások erőterében bontakozott ki. A kezdet a temető individuum dicsőítése volt, amely a reneszánsszal megjelent új szemléletből fakadt. Korábban a teremtés képességét egyedül istennek tulajdonították. A kreativitás lehetősége arra korlátozott, hogy az embernek módjában állt azt variálni, amit Isten a temetés révén a rendelkezésére bocsátott. A művész kézműves volt, akit a mindenhatótól és a megrendelőjétől kapott előírások gúzsba kötöttek.

A művész felszabadulása egy paradigmaváltással – a centrális perspektíva felfedezésével – kezdődött, ami Filippo Brunelleschi építész, szobrász, festő és feltaláló nevéhez fűződik. A perspektivikus festészet a valóság olyan illúzióját hozta létre, amely messze túlmutat az addigi ábrázolásmódon. Minden ábrázolt tárgy a néző és a festmény enyészpontja közötti tengely köré szerveződött. A néző nem kívül állt többé, hanem egy csapásra a művész alkotta világ-tér középpontjában találta magát. Legkésőbb itt kezdett felfényleni az önálló művész teremtőereje és ragyogta túl a kézműves erényeket. Giorgio Vasari azt írja Leonardóról, hogy fél napokat töltött el a festőállványzaton anélkül, hogy akár csak kézbe vette volna az ecsetet. Amikor megkérdezték tőle, miért teszi ezt, a művész így felelt: „(…) az emelkedett szellemek többet alkotnak, amikor keveset dolgoznak, mert azon igyekeznek, hogy ötleteket találjanak ki, és megformálják azokat a tökéletes gondolatokat, amelyeket később kifejeznek, s az elméjükben született lelemények alapján kezükkel ábrázolnak”

[...]

(Innen idézve: Piroschka Dossi: Hype – Művészet és pénz, Corvina Könyvkiadó, 2008., Fordította: Schulcz Katalin)