Ez Douglas Coupland híres, eredetileg 1991-ben, de magyarítva csak 2007-ben kiadott regénye, az X generáció kezdőfejezetének címe. Mi sem aktuálisabb egy 40 fokra előrejelzett napon. Az M. Nagy Miklós által fordított könyvnek tegnap ugrottam neki. Furcsa – vagy nem is annyira furcsa – módon csak két évvel a megjelenése után olvasom. 6-8 éve még előre jártam volna a könyvesboltokat a kiadása hírére, hogy megvehessem és minél hamarabb alámerülhessek benne. Az elmúlt évek azonban számomra kevéssé a nyomtatott, annál inkább a virtuális szövegek átélt csócsálásáról szóltak. Ahogy a ti elkövetkező perceitek is.
Nem akar indulni a Saab. Hol tébécésen köhög, hol szégyellősen köhécsel, egy olyan kisgyerek benyomását keltve, akinél a démoni megszállottság rohamai hamburgerdarabkák felköhögésével váltakoznak. Egy motelvendég, aki a Larry parkolója közelében vett ki szobát, elordítja magát az ablakból, hogy húzz már a picsába!, de a dühkitörése nem fogja elrontani ezt a csodálatos sivatagi éjszakát számunkra, amikor újból kénytelen-kelletlen gyalog megyünk haza. A lágy, hűvös levegő úgy siklik a bőrömön, mint száraz porcelánhomok, és a meredek hegyek olyan borostyán árnyalatúak, mint az Andrea Doria víz alatti fényképe. Olyan kicsi a légszennyezés, hogy meggörbül a perspektíva: a hegyek neki akarnak csapódni az arcomnak.
Villogó, magnéziumos lámpácskafüzérek vannak a 111-es út mentén őrökként sorakozó pálmafákra aggatva. Zizeg a szoknyájuk, ahogy friss levegőt eresztenek be a számtalan éberen szundikáló madárnak, patkánynak és a belül megbújó bougainvillea-indáknak.
Belesünk a kirakatokba, amelyek fluoreszkáló fürdőruhákat, datolyatálakat és borzalmas, talán szikrákkal borított elütött állatokat ábrázoló absztrakt festményeket kínálnak. Meg kalapokat, drágaköveket és gyümölcstortákat – csupa szép árú, s úgy ácsingóznak a figyelemre, mint a gyerek, aki még nem akar ágyba bújni. Szeretném felhasítani a hasam, és kitépni a szemem, és begyömöszölni magamba ezeket a látványokat. A Földet.
- Ma este vagy egy indianai autókereskedő idióta ikreire hasonlítunk – mondja Dag a szerkónkról: szupermenő Bob Hope Golf Classic-os, rigótojáskék anorák és széles karimájú kalap van rajtunk –, vagy két csavargóra, profán és gyilkos gondolatokkal a szívünkben. Válassz!
- Szerintem, Dag, egyszerűen csak két buggyantnak nézünk ki.
A 111-es út (ami Palm Canyon Drive-ként is ismert) a város főútja, és ma éjjel meglepően üres. Néhány Orange megyei ambiszexuális szőke furikázik lazán föl-alá csúcsszuper Volkswagenekben, miközben a bőrfejű tengerészgyalogosok az ütött-kopott El Caminóikban csikorogva fékeznek olykor, de sohasem állnak meg. Ez még olyan város, amiben van autókultúra, és egy-egy mozgalmasabb éjjelen, ahogy Dag találón mondja: – Tisztára egy Daytona, egy olyan nagydudás, burgeres-turmixos hely, ahol szexi csizmát és azbesztdzsekit viselő gyerekek eszik a Halálos rósejbnit narancssárga műanyag éttermi bokszokban, amelyek fehér oldalú GT abroncsra hasonlítanak.
