Niksim

Kultúremberek vagyunk, akik az illendőség és a diplomatikus jómodor sör- és cigarettaszüneteiben szeretik faszos-pinás poénokkal szórakoztatni az erre fogékony kolléganőket.

Íme, hát megleltem újra azt a mappát, amiben lakoznak például az alant következő aforizmák is. A románként a második világháború után Franciaországba szakadt író-filozófus, mottóvételi szaktanácsadó követte el őket önkezével. Az első kötet, amiből idézek eredetileg 1949-ben jelent meg. Magyarul Réz Pál avatott tolmácsolásában jelent meg belőle aforizma formában egy kis könyvecske, a teljes kiadásra azonban 1999-ig kellett várni, Cziszter Kálmán fordításában.

A bomlás kézikönyve – aforizmák

- A fájdalomnak az a sajátossága, hogy nem szégyelli ismételni magát.
- Mi sem könnyebb, mint "mélynek" lenni, csak hagynunk kell, hogy eluralkodjanak rajtunk hibáink.
- A civilizáció, amely a katedrálisokkal kezdődött, a skizofrénia hermetizmusával fog véget érni.
- A léleknél szemérmetlenebb szó egyetlen nyelvben sincs.
- Szószátyárok vagyunk, fecsegő ondószálak fajzata, vegyileg odakapcsolva a Szóhoz.
- Hihetetlen, hogy egy majdani életrajz lehetőségének tudatában senki sem mondott le róla, hogy élete legyen.
- Csaknem minden mű utánzott felvillanásokból, megtanult borzongásokból és lopott eksztázisokból áll.
- Minden születő gondolattal elrohad bennünk valami.
- Minél jobban felszámoljuk szégyeneinket, annál inkább levetjük álarcainkat. Elkövetkezik a nap, amikor a játék véget ér: elfogy a szégyen, elfogynak az álarcok. És közönség sincs immár… – Túlbecsültük titkainkat, nyomorúságaink életerejét.
- Miért húzódnánk vissza, miért hagynánk abba a játszmát, amikor még oly sok embernek kell csalódást okoznunk.
- Annak lehetősége, hogy eretnekség révén megújulhat, a hívőknek határozott fölényt ad a hitetlenekhez képest.
- Az események az Idő rákos daganatai...
- Aki még nem járt bordélyházban hajnali öt órakor, nem tudja elképzelni, micsoda kimerültség felé tart földgolyónk.
- Amikor megérik egy gyümölcs a Tudás Fáján, micsoda gyönyör belemászni, féregként megrágni és siettetni a lehullását!
- A szerelem - két nyál találkozása.
- A lélek természete szerint pogány.
- Az állatok, a madarak, a rovarok eleve és végleg megoldottak mindent. Miért akarsz okosabb lenni náluk? A természet irtózik az eredetiségtől, megtagadj, utálja az embert.
- Kora hajnalban fölkelni, erőtől duzzadva, lendületesen - mint aki tökéletesen alkalmas rá, hogy egy rendkívüli aljasságot kövessen el...
- Mi a neve annak a csontnak, amelyet most megérintek? Mi lehet a közös benne és bennem? Újra kellene kezdeni a műveletet egy másik testrészünkkel, s így tovább, míg semmi sem marad, ami a miénk volna.
- Minden bűnt elkövetni, kivéve az apaságét.
- Az élőlény gyanús. mit mondjunk akkor „az életről”, amely az élőlény eltévelyedése és meggyalázása.
- Elképesztő, hogy milyen sok embernek sikerült meghalnia!
- Egy pszichiátriai munkában csak a betegek szavai érdekelnek; egy kritikai műben csak az idézetek.
- Létezni plágium.
- Nem azért írunk, mert mondanivalónk van, hanem mert kedvünk van mondani valamit.
- Az unalom magasabb rendű állapot, s ha összekapcsoljuk a munka fogalmával, lealacsonyítjuk.
- Állatkertben. Valamennyi állat tisztességtudóan viselkedik, kivéve a majmot. Érezni, hogy közeledünk az emberhez.
- Aki ad magára, annak nincsen hazája. Egy haza nem egyéb, mint csapda.
- Megpróbálom legyőzni magamban az érdeklődést, amely egy nő iránt ébredt bennem, elképzelem rothadásnak induló szemét, arcát, orrát, ajkát. Mindhiába: a megmagyarázhatatlan varázs tovább sugárzik belőle. Ilyenkor érti meg az ember, hogy miért sikerült megmaradnia az életnek, a megismerés ellenére.
- Reakciós vagy? - Igen, ha úgy tetszik; de abban az értelemben, ahogyan Isten az.
- Másvilág nincsen. Sőt ez a világ sincsen. Akkor mi van? Egy belső mosoly, amelyet két világ nyilvánvaló nemléte ragyogtat föl bennünk.
- Csak azon a napon tudnék megbékélni magammal, amikor úgy fogadnám a halált, ahogy egy vacsorameghívást fogad az ember: derűs undorral.
- Nem találtam ki semmit, érzéseim írnoka voltam.
- Jaj annak az írónak, aki nem ápolja megalomániáját, aki hagyja, hogy apadni kezdjen, és mit sem tesz ez ellen! Csakhamar tapasztalni fogja, hogy az ember nem lehet büntetlenül normális.
- Unszolnak, hogy vegyek részt egy külföldi tanácskozáson: állítólag nagy szükségük van habozásaimra.
- A testi fájdalommal nem lehet társalogni.
- A nőket azért tartom többre a férfiaknál, mert nagy előnyükre ingatagabb a lelki egyensúlyuk, tehát bonyolultabbak, de a szemük is élesebb, cinikusabbak, nem is szólva arról a rejtélyes fölényről, amit több ezer éves rabszolgaságuknak köszönhetnek.
- Unatkozás közben összehasonlíthatatlanul többre jövünk rá, mint munka közben, minthogy az erőfeszítés halálos ellensége az elmélkedésnek.
- Az öngyilkosságra való hajlam a gyáva, a törvénytisztelő gyilkosok tulajdonsága: mivel félnek ölni, arról álmodoznak, hogy önmagukat pusztítják el, hiszen akkor bizonyosak lehetnek büntetlenségükben.
- Ha elküldöd valakinek a könyved, betörést követsz el, magánlaksértést. Jogtalanul behatolsz magányába, legszentebb szentélyébe, kényszeríted, hogy lemondjon önmagáról és a te gondolataiddal foglalkozzék.

Legalábbis számomra. Múlt hétvégén SomLajosnál járva lapozgattam találomra egy 1975-ös kiadású bolgár-magyar szótárt. Ott bukkantam rá az alant következőkre. (A cím végére elrettentésül odabiggyesztett sorszám ne ijesszen meg senkit, olyan gyakran nem ruccanok le Balatont vizitelni. Bár ki tudja… lehet, hogy Szigetre menet is megiszunk ott egy sört.)

A „szerelmi házasság”-ra és a „polgári házasság”-ra külön kifejezést használnak, illetve a házasság szó műszaki szövegkörnyezetben „selejt”-et jelent.

„Önkéntes építőtábor-mozgalom.”

A bogár és a bogárka szinte külön szó – már amennyire ezt meg tudom állapítani a krikszkrakszos cirill betűk alapján. Tudom persze, hogy ez egy ilyen nyelv, hogy a természetéhez tartoznak a kicsinyítő képzős szavak, de azért nem volna egyszerűbb megmondani, hogy mi is a magyar -ka, -ke bolgár megfelelője, oszt használd annál a szónál, amit becézni akarsz?

A telefon sem segít; Portland jelen pillanatban Halottfalva. A barátaim vagy házasok, unalmasak és depressziósak; vagy egyedülállók, unottak és depressziósak; vagy elutaztak, hogy ne unatkozzanak és ne legyenek depressziósak.

(Douglas Coupland: X generáció, 1991., Fordította: M. Nagy Miklós)

Ez Douglas Coupland híres, eredetileg 1991-ben, de magyarítva csak 2007-ben kiadott regénye, az X generáció kezdőfejezetének címe. Mi sem aktuálisabb egy 40 fokra előrejelzett napon. Az M. Nagy Miklós által fordított könyvnek tegnap ugrottam neki. Furcsa – vagy nem is annyira furcsa – módon csak két évvel a megjelenése után olvasom. 6-8 éve még előre jártam volna a könyvesboltokat a kiadása hírére, hogy megvehessem és minél hamarabb alámerülhessek benne. Az elmúlt évek azonban számomra kevéssé a nyomtatott, annál inkább a virtuális szövegek átélt csócsálásáról szóltak. Ahogy a ti elkövetkező perceitek is.

Nem akar indulni a Saab. Hol tébécésen köhög, hol szégyellősen köhécsel, egy olyan kisgyerek benyomását keltve, akinél a démoni megszállottság rohamai hamburgerdarabkák felköhögésével váltakoznak. Egy motelvendég, aki a Larry parkolója közelében vett ki szobát, elordítja magát az ablakból, hogy húzz már a picsába!, de a dühkitörése nem fogja elrontani ezt a csodálatos sivatagi éjszakát számunkra, amikor újból kénytelen-kelletlen gyalog megyünk haza. A lágy, hűvös levegő úgy siklik a bőrömön, mint száraz porcelánhomok, és a meredek hegyek olyan borostyán árnyalatúak, mint az Andrea Doria víz alatti fényképe. Olyan kicsi a légszennyezés, hogy meggörbül a perspektíva: a hegyek neki akarnak csapódni az arcomnak.

Villogó, magnéziumos lámpácskafüzérek vannak a 111-es út mentén őrökként sorakozó pálmafákra aggatva. Zizeg a szoknyájuk, ahogy friss levegőt eresztenek be a számtalan éberen szundikáló madárnak, patkánynak és a belül megbújó bougainvillea-indáknak.

Belesünk a kirakatokba, amelyek fluoreszkáló fürdőruhákat, datolyatálakat és borzalmas, talán szikrákkal borított elütött állatokat ábrázoló absztrakt festményeket kínálnak. Meg kalapokat, drágaköveket és gyümölcstortákat – csupa szép árú, s úgy ácsingóznak a figyelemre, mint a gyerek, aki még nem akar ágyba bújni. Szeretném felhasítani a hasam, és kitépni a szemem, és begyömöszölni magamba ezeket a látványokat. A Földet.

- Ma este vagy egy indianai autókereskedő idióta ikreire hasonlítunk – mondja Dag a szerkónkról: szupermenő Bob Hope Golf Classic-os, rigótojáskék anorák és széles karimájú kalap van rajtunk –, vagy két csavargóra, profán és gyilkos gondolatokkal a szívünkben. Válassz!

- Szerintem, Dag, egyszerűen csak két buggyantnak nézünk ki.

A 111-es út (ami Palm Canyon Drive-ként is ismert) a város főútja, és ma éjjel meglepően üres. Néhány Orange megyei ambiszexuális szőke furikázik lazán föl-alá csúcsszuper Volkswagenekben, miközben a bőrfejű tengerészgyalogosok az ütött-kopott El Caminóikban csikorogva fékeznek olykor, de sohasem állnak meg. Ez még olyan város, amiben van autókultúra, és egy-egy mozgalmasabb éjjelen, ahogy Dag találón mondja: – Tisztára egy Daytona, egy olyan nagydudás, burgeres-turmixos hely, ahol szexi csizmát és azbesztdzsekit viselő gyerekek eszik a Halálos rósejbnit narancssárga műanyag éttermi bokszokban, amelyek fehér oldalú GT abroncsra hasonlítanak.
 

„Pontosan úgy mutatja be a külső világot, amilyenné azt a belső világítja meg.” (A mostanság olvasott könyvek valamelyikéből.)

„Románia sem egy nap alatt épült föl.” (A VOLT Fesztiválon hallottam minap.)

„Tavaly a Szigeten láttam Johnny Rotten fenekét, most meg Marilyn Mansonét is. Mi újat tartogathat nekem még az élet?” (Egy húsz év körüli csaj múlt vasárnap a barátnőjének a Szombathely felé tartó hajnali vonaton, hazafelé a VOLT Fesztiválról.)

„Az emberek kollektív tudattá bűvölhetők.” (Patti Smith 1974 elején.)

„Cheetah [Chrome] meg én úgy néztünk ki, mint két testvér. Mindkettőnknek vörös haja volt. Összeillett a nevünk. Olyanok voltunk, mint ugyanaz a személy, különböző nemi szervekkel.” (Gyda Gash zenész a Dead Boys szólógitárosáról.)

Ha megkérdem magamtól, mi is az, amit tulajdonképpen valójában kívánok magamnak: úgy az sok pénz volna, hogy a legsúlyosabb szexuális kilengések, értelmetlen vedelések és ennek megfelelő erőszakos cselekedetek örökös egymásutánjában végérvényesen elmerülhessek. Ehelyett én az erény jóval merészebb kalandját választottam. (Heimito von Doderer)

A Strudlhof-lépcső és A slunji vízesés. A fent idézett konzervatív küllemű úriember két magyarul is olvasható regénye a "békebeli" Osztrák-Magyar Monarchiából (Apropó, tudta Ön, hogy az 1889-es születésű Adolf Hitler voltaképpen honfitársunk volt?), ha az előbbi, átugorva az első világégést, már annak után is játszódik. Néhány éve mindkettőt nagy élvezettel olvastam, ahogy Hermann Brochtól az Alvajárók-trilógiát és Vergilius halálát, vagy épp Robert Musiltól A tulajdonságok nélküli ember három vaskos kötetét meg néhány Peter Handke-blöfföt, de leginkább persze a monomániásan monologizáló és engem ezzel módfelett szórakoztató, igencsak zenei és éjsötét Thomas Bernhard-kötetek szinte mindegyikét. (Ha a kedves Olvasó netántán férfi és szeretne olvasás közben onanizálni, akkor ez utóbbi szerzőt ajánlom a pornók helyett, noha szexről egy kurva szó sincs a lapokon, viszont a nemritkán csak néhány vagy mindössze egy bekezdésből álló regények nagyon is adják magukat az ilyes önkényeztetésre. Főleg a Wittgenstein unokaöccse.)

Vagyis ha megkérdeznék tőlem, hogy melyik nemzet prózairodalmát tartom a legtöbbre, akkor kapásból az osztrákot mondanám. Megemlíteném persze a XIX. századi orosz literatúrát is, különös tekintettel Dosztojevszkijre, akit falánk élvezettel olvastam pár éve, meg Proustot, akinek magyarul már megjelent Az eltűnt idő nyomában című hétkötetes regényfolyamának a zárókötete, de akkor is a „sógorok” keményfedeleseivel kezdenék újra könyvolvasó ember lenni.

Hiányzik ugyanis az a régi nyugalmam, ami megvolt 2006 előtt, amivel termékeny semmittevéssel lehettem az az önmagam, akivé szeretnék újra válni, de ugyebár, hogy egy profán példával éljek, ha a tubusból a fogkrémet kinyomtuk, azt már nagyon nehéz oda visszapasszírozni.

De majd, mint mindennek, ennek is eljön újra az ideje. Tavasz, nyár, ősz, tél… és újra tavasz.

Még akár osztrákul is szívesen megtanulnék.

Azért, mert kruvva jó. Az elmúlt egy napban vagy ötvenszer végigugráltam. Csalódott bennem mindenki, aki csak az utamba akadt, de akassza meg, ez már csak így van, ha pusztítós kedvemben vagyok. Dühösből hamarosan kreatív leszek. Hulljon a férgese!

Edvard Munch Sikoly című képe azon kevés műalkotás közé tartozik, amely ismertebb, mint alkotója. Rendszerint a művész neve az első számú árfelverő tényező. Akár mítoszként vagy márkáként, akár az istenáldotta zseni szakrális dicsfényétől övezve vagy a sikeres sztár profán alakításában – a művészeti piac árspiráljának centrumában a művész alakja áll. A társadalomban elfoglalt különleges helye alapozza meg produktumainak különleges pozícióját és azok különleges árát. Ez egy hosszú történeti fejlődés eredménye, amely azzal kezdődött, hogy a művész az alárendelt kézműves névtelenségéből kilépett a művészettörténet rivaldafényébe. A művész alakja – valahol félúton az idealizált teremtő és a megbélyegzett kívülálló között – egy mítoszból és valóságból, kulturális színeváltozásból és társadalmi realitásból összeálló, bonyolult képrejtvény. Ott van a közönség projekcióiban és a művészek önmenedzselő gesztusaiban, egyúttal a művész ambivalens életvalóságát is tükrözik, amelyben szüntelenül keveredik a kívülállás igénye és az elfogadottság iránti vágy. A görög antikvitásból származik az a hőskép, amely a középkorban a mártírok és szentek alakjában keresztény vonásokat öltött, a reneszánszban pedig a művész figurájában kelt humanista ihletésű életre. A művészről mint univerzális értelmiségről alkotott kép a reneszánsza óta alakult át a romantika intuitív zsenijén keresztül a jelen médiaképes popsztárjává. Örök jellemzője a kreatív személyiség, amely kultúránk központi eszményét testesíti meg, és amelynek produktumai épp ezért nem véletlenül tartoznak a legdrágábban forgalmazott áruk közé kultúrkörünkben.

Ha nem vigyázunk, de ha vigyázunk, akkori is: fél év múlva hat éve lesz, hogy 2004. januárján lelátogattunk Foxyékhoz Sopron külkerületébe egy kiadósat drogozni. Legyen az legál vagy illegál, mi szívesen belevetettük volna magunk a sűrűjébe. Sajnos tárcsa nem volt, viszont Futrinka utca és spanglitöltelék igen. Na nem mintha mi ezt nem élveztük volna. A kép csak illusztráció, az egykor volt valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve!

Eddig is a körünkben tisztelhettük őket, de most a csak a legendáriumból ismert csöppségek a szemem elé is kerültek. Kép – sajnos – nincs róluk, mert nem volt szívem megzavarni őket az önfeledt játékukban.

Megszámoltam: összesen huszonöten vagyunk az MMIK kávézójában, a Mimikben. És ebbe a két pultos lány, a pult végében laptopozó pár, a szülőkre várakozó három unatkozó gyerek meg a Schiffer Andráshoz tartozó közel tíz ember is beletartozik.

Még hogy minimum kétszázezer rájuk szavazó az EP parlamenti választásokon, június 7-én?! Beljterj, vihar a biliben, túlhabzó entuziazmus.

Azon azonban nagyot derülők Szemivel (aki a 17:30-as kezdés előtt valamivel lelép, mert kifordul a gálája a közügyektől), hogy a tavaly októberi moderátor lány, RókA e-mailben tényleg nem hazudott: Szarvas Hajnalka, az utódja kiköpött úgy néz ki, mint ő! Zsongító szőkeség, aki vonzza a tekintetet. Még a piros kabátka is stimmel.

Ha Schiffer András és a lelkes baráti köre bármilyen parlamentet az elkövetkező ciklusokban maximum turistaként fotózhatják is kívülről, azt meg kell hagyni, hogy a nők terén remek az ízlésük. Mindkét beszélgetésvezetőn hosszú órákig tudnám legeltetni a szemem, ahogy a hiábavalóság bográcsának alibi-gulyását kavargatják.

Sajnos azonban indul a szomszédos Ady térről a buszom. De talán nem is baj. Ahogy édesapám szokta mondani: az álmodozás az élet megrontója.

Van az (…)* utcában egy SZDSZ tulajdonában lévő könyvesbolt.
Egyik kollégám – régi szakember! – azt állítja, hogy nagyon könnyű ott lopni.
Azt tanácsolom hát minden kedves ismerősömnek, hogy ne totojázzon, hanem bátran kerekedjen fel, menjen el az említett üzletbe, és tegyen zsebre pár kötetet.
Jól jön az hosszú téli estéken, amikor künn zimankós csúnya idő van, s járhatatlanok az utak.
Ilyenkor ne mászkáljunk kocsmába, inkább olvasgassunk egy kényelmes karosszékben terpeszkedve, térdünkön meleg pléddel, a pattogó kandalló előtt, miközben citromos meleg teát szürcsölgetünk.
Egy ötlet:
Amennyiben az eladó rajtakapna bennünket, s megpróbálna felelősségre vonni, ártatlan, mosolygós arccal nézzünk a szeme közé, majd mutatóujjunkkal előbb mutassunk magunkra, aztán őrá, s mondjuk a következőket:
- Te eladó, én tolvaj.
- Te is más vagy, én is más vagyok!
Ha az illető valódi liberális, ezt az álláspontot minden apelláta nélkül tolerálnia kell.

* Az utca nevét kihúztam, nehogy ráismerjenek, de a módszer végül is bárhol működik.

****

(Innen idézve: Genyó Szívó Disztroly 10. szám (1996), In: Hogyan pukkasszunk liberálisokat?, Mucsa könyvek)

Ingyenreklám on. A képre kattintva a 600 pixel szélességből 1000 pixel lesz – ne ijedj meg! Ha meg ide kattintasz, akkor meg is rendelheted magadnak pólóra nyomva. Ingyenreklám off.

- Hogy hívják az osztrák Sláger Rádiót?
- ????
- Hitler.

Súlyosbítva fokozhatatlant egy és még egy videó arról, hogyan küzdött meg egymással Kamen Rider X és Tengeri Csillag Hitler. Készüljetek fel: zsödiálisan szar!

A falun élésnek az egyik jelentős előlütője: sokféle olyan állattal kerülhetsz intim közelségbe, amikről nem is gondoltad volna, hogy egyszer testközeli élményekben részesítenek, vagy épp te őket.

Légy a szomszédom: költözz ki Te is falura! Szmájli.

Nem kell rosszra gondolni, de sajnos túl jóra sem. Az azért tényleg nagyon viccös, hogy a címbéli kettős változásainál alig fedezhető fel valaminő együttállás.

Mikor sok bejegyzést, sőt, sok hosszan kifejtett, szerintem érdekes, mégsőtebben: unikumnak számító bejegyzést írtam, akkor se sokkal többen klikkeltetek ide, mint amikor átmenetileg hanyagoltam a bloggerkedést. Ez persze korántsem azt jelenti, hogy senki nem olvassa a blogomat, ahogy azt sem, hogy naponta ezrek. Ráadásul a méltán híres búcsúzó poszt után napokig ugyanannyian jöttetek, hogy ez kamu, majd amikor láttátok, hogy tényleg nem az, csak pár nap difi kellett ahhoz, hogy meggyőzzétek magatokat az ellenkezőjéről (lásd még: csodavárás).

Mondjuk azért köszi a bizalmat. Igyekszem az elkövetkezőkben meghálálni. Kacsintósszmájli.

A fotó a Román Hunyorításügyi Minisztérium támogatásával készült.

Egészen pontosan a Székely Múzeumban derült ki, hogy fotósbéli minőségemben egykor szomszédos falvakat neveztek el rólam.

Azt hiszem, hamarost két csincsillával gazdagodik a falusi állattani tanszék, a piciny szívemet viszont ma biztosra vehetően jól megmasszírozta egy, az iránytűjét Erdélyország felé tájoló hölgyemény, aki nyereg alatt puhítja a vadhúst és a tavasz képében immár beköszöntő nyáron magas faktorszámú napozókrémet emel majd le a Tesco polcáról, különben meg Eelset november óta, na ne már?!

Az esetleges félreértések elkerülése végett persze tudom és írom is, hogy kósza lángolhatnék csak, hamarosti mulandósági kötelezvénnyel a szignóm fölött.