Ha megkérdem magamtól, mi is az, amit tulajdonképpen valójában kívánok magamnak: úgy az sok pénz volna, hogy a legsúlyosabb szexuális kilengések, értelmetlen vedelések és ennek megfelelő erőszakos cselekedetek örökös egymásutánjában végérvényesen elmerülhessek. Ehelyett én az erény jóval merészebb kalandját választottam. (Heimito von Doderer)
A Strudlhof-lépcső és A slunji vízesés. A fent idézett konzervatív küllemű úriember két magyarul is olvasható regénye a "békebeli" Osztrák-Magyar Monarchiából (Apropó, tudta Ön, hogy az 1889-es születésű Adolf Hitler voltaképpen honfitársunk volt?), ha az előbbi, átugorva az első világégést, már annak után is játszódik. Néhány éve mindkettőt nagy élvezettel olvastam, ahogy Hermann Brochtól az Alvajárók-trilógiát és Vergilius halálát, vagy épp Robert Musiltól A tulajdonságok nélküli ember három vaskos kötetét meg néhány Peter Handke-blöfföt, de leginkább persze a monomániásan monologizáló és engem ezzel módfelett szórakoztató, igencsak zenei és éjsötét Thomas Bernhard-kötetek szinte mindegyikét. (Ha a kedves Olvasó netántán férfi és szeretne olvasás közben onanizálni, akkor ez utóbbi szerzőt ajánlom a pornók helyett, noha szexről egy kurva szó sincs a lapokon, viszont a nemritkán csak néhány vagy mindössze egy bekezdésből álló regények nagyon is adják magukat az ilyes önkényeztetésre. Főleg a Wittgenstein unokaöccse.)
Vagyis ha megkérdeznék tőlem, hogy melyik nemzet prózairodalmát tartom a legtöbbre, akkor kapásból az osztrákot mondanám. Megemlíteném persze a XIX. századi orosz literatúrát is, különös tekintettel Dosztojevszkijre, akit falánk élvezettel olvastam pár éve, meg Proustot, akinek magyarul már megjelent Az eltűnt idő nyomában című hétkötetes regényfolyamának a zárókötete, de akkor is a „sógorok” keményfedeleseivel kezdenék újra könyvolvasó ember lenni.
Hiányzik ugyanis az a régi nyugalmam, ami megvolt 2006 előtt, amivel termékeny semmittevéssel lehettem az az önmagam, akivé szeretnék újra válni, de ugyebár, hogy egy profán példával éljek, ha a tubusból a fogkrémet kinyomtuk, azt már nagyon nehéz oda visszapasszírozni.
De majd, mint mindennek, ennek is eljön újra az ideje. Tavasz, nyár, ősz, tél… és újra tavasz.
Még akár osztrákul is szívesen megtanulnék.
