Azért ezt és épp most, mert tisztelgésből. És némileg aktualitásból is. Meg mert nincsenek fent ezek a briliáns írások a neten, vagy legalábbis a mindenható Gugli nem lelte fel őket, ami meg, ugye, azzal egyenlő, hogy nincsenek fent.
Szóval a tisztelgés kinek-minekje. Elsősorban az Árokásó blog nagyszerű és szórakoztató kezdeményezése előtt, hogy összegereblyézze mindkét politikai oldal hitbizományosait, legmegátalkodottabb házőrző kutyáit, csahos ebjeit, belőlük is egészen pontosan egy TOP100-as kollekciónyit. Másrészt a napokban besorolásra került Szilágyi Szilvia alias Sisso egykori ura… akarom mondani, életének egykori, vele teljes mértékben és mindenben egyenrangú, így a nemi libikókán is hasonló súlyt nyomó társa, a Zimre. Ezért persze még nem uccuztam volna csapot-papot hátrahagyva a könyvtárba, hogy kivegyem a 2003-ban kötet formájában tárgyiasult Összest, de történetesen épp arra jártam DVD-begyűjtésen, hát így az ez.
Bevallom, jó újraolvasni őket. 1995 késő téliek-tavasziak mind a hárman, a többiek meg későbbről valók lesznek. Ezzel persze nem mondok egy újszülöttnél ipekedettebb embernek meglepőt, ahogy azzal sem, hogy a Magyar Narancs és PKM ekkor és még néhány évig érdekes volt, jelen idejű és friss. Orbán Viktor triumfálása, de főleg az internet megjelenése, ugye.
Ámde csak semminemű búslakodás, hogy mennyi sok idő az vissza, majdnem már a másik lábat is zokniatlanítani kell az összeszámolásához, és hogy megint jön egy (most igazán) földbepasszírozón narancsos ciklus. Merthogy az élet szép. És szórakoztató. A részleteket lásd alant.
Ellopták a dzsekimet.
Az elején kezdem.
Elmenetem (persze potyajeggyel) Tibetet segíteni az Almássy térre, ahol az NB II-es középmezőny ünnepelte színpadra kerülésének első évfordulóját, az Unicumot műanyagpohárban mérték, és egy óráig kellett toporzékolnom valami rendes szponzorért. A dzseki eközben egy széken hevert, sudár, gidakorú aktivistalányok csillogó szemének őrizetében (Már vénülő szememmel őrizem a dzsekidet. Bocs.), akik életüket és vérüket Tibetért, ha az ügy úgy kívánja.
Egy decit legyen szíves, ne kelljen még egyszer végigállnom.
Ahogy telt und múlt az idő, a kínai rabigában nyögő nép egyre szabadabb lett, elnyomóik pedig annyira elszégyellték magukat, hogy behallatszott a kétségbeesetten nyüszögő hangfalak ellenében is, a hegyekben olvadni kezdett a hó, a párducok meg leheveredtek végre a gödölyék mellé, meg ilyenek.
Tegyen bele jeget, drága, és egy korsó Dréhert is.
A dzsekim eltűnt. Ott álltam, mint egy rakás világnemzeti népuralmista tüntető, szakadt pulóverben a tavaszi fagyban, korong részegen. Freedom for Tibet, ott se lehet ilyenkor hidegebb, taxival haza, persze hogy benne volt a lakáskulcsom is.
Szerencsére egy karitatív sajtóreferens megszánt, és felvitt egy madárházba, de tényleg: galériák egymást átszövő, nemzedékek óta épülő rendszerébe, egy továbbfejlesztett Minotaurusz-modellbe, és még csendben is kellett maradni, mert a kamaszkorú hendikep valamelyik alsó szinten aludt, a pitbullként felvázolt apa pedig már a második pasit ette meg a héten.
A kínaiakra gyanakodtam elalvás közben, van bennük valami dzsekilopó jelleg, ahogy tesznek-vesznek, miközben ők a világ egyötöde. Feltételezem róluk (tudom, hogy nem korrekt politikailag), el tudom képzelni, amint a Triád mélységi felderítői belopakodnak az Almássy téri Szabadidő Központba, hogy pakisztáni motoros dzsekiket szerváljanak.
Aztán kiderült, hogy egy részeg barátom vitte magával a sajátja helyett, és amikor ismerőse utána vitte az övét, egy laza mozdulattal az is magára vette, mintegy észrevétlenül.
Még jó, hogy kéziratok, népek és dzsekik nem vesznek el.
****
Gondolom, önök mellett is laknak hülyék, ha nem is pont szemben, de az utca túloldalán biztosan, meg a másodikon, és nem csak laknak, de aktívan be is kapcsolódnak az életükbe. Becsöngetnek, aztán elfutnak, rendőrt hívnak egy szimpla közszeméremsértés miatt vagy egyszerűen pillanatragasztót nyomnak a kulcslyukba. Ez utóbbi cselekedet bizonyos körülmények között érthető, hiszen ki nem szeretné megállítani a lavinaléptekkel oldalgó időt, ha kell, még pillanatragasztó segítségével is (hasonlót láss Garaczinál: – Szerelemanyu, gurulj a gödörbe, szerelemanyu, leöntelek kromofággal. – Bár ez az idézet csak szőrmentén). Mindenkiben él az igény, hogy hozzátegyen egy hibát az örökkévalósághoz, vagy megállítsa a homokórát (dr. T.)
Egyszóval midőn meghallották, hogy távozunk, kilopakodtak elhanyagolt odújukból, panyókára vetett atlétában az ajtóhoz osontak, azt spricc, bele a lyukba az anyagot. Eztán bezárkóznak, leoltják a lámpát és a sötétben kuncogva megisszák a harmadik halálfejes kadarkát, majdan félájulatban várják, hogy érkezzünk, de belealszanak, így már nem tapasztalhatják, amikor hazaérkezve Mészöly Kálmánt megszégyenítő nyelvi leleménnyel próbáljuk az evolúció szabályaival mereven ellenkező cselekedetekre rábírni őket, és természetesen rokonaikat is, amennyiben lehet.
Ez azonban nem segít, az ajtó zárva marad.
Éjjel háromkor nem lehet nagyon mérlegelni, jön az ajtómentő és egy kalapács segítségével beleveri a zárba a magával hozott csavarhúzót (4000 Ft, de ebben benne van az új zár), majd fél órás komoly küzdelem után bejutunk az objektumba. Ez a művelet zajos, főleg éjszaka, érdekes módon mégsem bújt elő senki a lépcsőházban, hogy megkérdezze, ugyan miért töri felé négy baromarcú férfi a földszinti lakást.
A tréfa annyira bejött, hogy még háromszor megismételték, de amióta a Fonó Budai Zeneházban székelő Magyar Tekerőzenekar klubjának rendszeres látogatói lettünk (szemben van), az ablakot résnyire nyitva hagyjuk, ilyeténképpen könnyítve meg a bejutást, bemászás igénybevételével.
A fenti tagmondatok között összefüggés még nem bizonyított, de a legvalószínűbb értelmezés a távolság, mint üveggolyó, azonban mivel nekem rendeltetett hely lassan betlik, ezt már nem fejthetem ki részletesen, csak annyit teszek, hogy ezúton kérek elnézést a madaraktól, akiket csak azért bántottam [az egyel korábbi írásában – Niksim], mert baromi rossz napom volt, pedig ők nem tehetnek semmiről, de tényleg.
****
Jó, hogy pont ebben a rajzfilmben lehetek mellékszereplő, ahol május van, borul a hormonháztartás, és még az osztódás legmegátalkodottabb elkötelezettjei is az ivaros szaporodás feltétlen hívévé szegődnek erre a rövid időre, leverik a garázs ajtajáról a berozsdállt lakatot, előhozzák a világosbarna Wartburgot, és lehúzott ablakok mellett nekivágnak az orgonaillatú estének, hátha ez az a nap. A kínai teniszcipő érzékeny talpa a gázpedálra feszül, a 0,8 atmoszférás kerekek könnyedén araszolnak át a télről itt maradt bukkanókon, suhan a vas, a rádióban pedig éppen az Erdei hülye és a Biotramváj felejthetetlen slágere szól, amiből megtudhatjuk, hogyan lehet némi szeretettel és mosollyal átvágnunk az élet nehézségein.
A Szentendrei út bevezető szakaszán autóstoposnak álcázott kurvák integetnek egyensortban, de még az ő arcukon is bujkál némi, szakmájuktól idegen melegség, mintha a világosbarna Wartburgok és kék ponyvás IFA-k látványa megrezegtetné bennük azt a réges-régen elnémult húrt, mely összeköti a farkcsigolyát az aggyal, és kiszakadva a felhámpusztító rutinból, ez egyszer lényegükből áldoznák fel a motorháztetők oltárán azt a négy és fél percet, ami, tekintettel erre a bolondos hónapra, következmények nélkül lenne kinyújtható ötig.
Aki pedig egy óriás-műlesikló könnyedségével és határozottságával eljut közöttük a belvárosig, könnyedén megtakaríthatja még a kétezer forintot is, hiszen idebent, a házak tövében, pincéiben és kerthelyiségek kockás abrosszal letakart, gyalulatlan faasztalai körül friss, hideg tesztoszteront csapolnak, ezüstmetál Audikban suhannak a virágáruslányok kocsmától kocsmáig, mindenhol beindult jobb és bal felek keresik párjukat Pajor Tamás és C. G. Jung útmutatása alapján.
Hétvégére ez az egész kap még egy vajszínű árnyalatot, orbitális zenés nemi vetélkedővé terebélyesedik, érezhető az igyekezet, hogy le kell tudni az éves penzumot, mielőtt a bunkó nyár legyőzné a tavaszt, és kétségbeesett, izzadt maszatolásba fulladna minden szeretkezései kísérlet, ebben a rövidke intervallumban a legnagyobb hazugság is hihető, még takarja a bőrdzseki a sörhasat, de már nem kell vastag harisnyanadrágokat lefejteni lélekölő, maratoni előjáték gyanánt, már nem fagy oda a deres fatörzshöz a gyöngyöző homlok, de még boldog és tudatlan lárvaállapotukban leledzenek a szúnyogok.
Hát ilyennek kellene lennie a májusnak, ha nem lenne ez a rohadt trichomonas.
