Pettingül ez. És persze magyarázatképpen is.
A törökbálinti lovarda a jobb kihasználtság jegyében szabadtéri acid-partynak és esküvői összejövetelnek egyszerre adott helyt szombat éjszaka. Ez a rendezési bravúr minden bizonnyal alaposan behatárolja az ifjú pár cselekvési terét az elkövetkező néhány hétben, mivel a két bulit összekötő folyosón volt a közös mosdó, ami részben lehetetlenné tette, hogy a két populáció ne találkozzon, másrészt megkönnyítette az átjárást közöttük. A násznép legnagyobb megrökönyödésére néha ezüstre és aranyra festett emberek jelentek meg a decensen rock and rollozó párok között, és intenzív helyben járással színesítették az estét.
A katlan, ahol az acid-party zajlott, egyéb napokon valószínűleg ufó-leszállópályaként üzemel, ideális helyszín lenne egy kis költségvetésű Harmadik típusú találkozások forgatásához, öt-hat méter mély, három oldalról beton- és sziklafalakkal határolt terület, a falban barlangokkal, ahol kitűnően mutatna Kadlot Karcsi egy Vermona orgona mögött, amint a Száz forintnak ötven a fele című dal gyorsított változatával próbálna kommunikálni az idegenekkel. Most azonban ezekben a mélyedésekben helyezkednek el a büfék, valamint a Greguss-féle látványkonyha, miközben a középső, lebetonozott területen folyt a huszonnégy órás X-láb szertorna, múlt századi tömeges anyarozsmérgezések legszebb hagyományai alapján felépített koreográfiával, démonokkal, tűzzel-vassal, kivilágos-kivirradatig.
Számomra az volt a legfurcsább, hogy dacolva a tömegközlekedés viszontagságaival, csupán a party-buszokra hagyatkozva, totális telt ház jött össze, olyan fazonokkal megspékelve amilyeneket eddig csak a Mad Max II. mellékszerepeiben láthatott a nagyérdemű, és a huszonnegyedik órához közeledve még mindig jelentősnek mondható tömeg dolgozott a kifutón, dacolva a delelő nap rohasztó hevével. Ekkorra már fantasztikus karriert futott be az epizódszerepben debütáló vécés néni is, aki a töméntelen beállt emberrel folytatott beszélgetés után pusztán, pusztán empatikus alapon, tökéletesen bepörgött, és hajnalra már folyamatosan csevegett velem a nehezen záródó gömbhalmazok problematikájáról, miközben serényen igyekezett eltüntetni a lét salakját a padlóról.
Az éjszaka folyamán egyetlen kritikus pillanat volt, amikor beleestem a mosdóhoz vezető lépcső vizuális csapdájába, és csak hossza fohászkodás után voltam hajlandó rálépni a mozaikkockára, mivel egészen biztos voltam benne, hogy csak álcából van ott, és ha ránehezedtem, átzuhanok egy másik dimenzióba.
Diósd környékén, amikor hiába kerestük a joystickot, kiderült a szimulátorról, hogy valójában autó, és egy valóságos úton visz minket valóságos fák között hazafelé, de szerencsére megkönyörült rajtunk Minden Műszál Ura, és nem kellett diszkóbalesetként befejeznünk ígéretes pályafutásunkat.
Otthon jó. Egy megzabolázott tér.
[…]
A Múzeum Cukrászdában József úr, a pincér tűri hallatlan önfegyelemmel, hogy kávét, bányászlámpát, sört és alvó menyétet rendeljünk tőle, majd szervírozza a lehetséges tételeket. Semmivel sem lehet kizökkenteni, próbálkozhatunk bármivel, neki már minden déja vu.
****
A komfortérzésemnek annyi, pedig ettem is, ittam is, mégis hülyén mászkálok a lakásban, belenézek a hűtőbe, ki az ablakon, de semmi, feküdni sem jó, sőt feküdni a legrosszabb, meg ülni. Mondjuk az ősz, az egy jó indok, attól lehetne ilyen hangulatom, vagy gyomorpanaszok, epebántalmak, de semmi, még a nap is süt, innen bentről az idő kifejezetten ígéretes, főleg hogy már a fűtés is működik. Most még sör is van, mondjuk nem hideg, de iható, el is mosogattam, szegény anyám, ha látna, de csak nem múlik ez a rohadt feszültség, minden további nélkül belefognék egy komolyabb családirtásba, ha megfelelő lenne hozzá az infrastruktúra, de így csak a tévé marad, pont jókor kapcsolódom be, Sajtóklub, Aczél Endre fejtegeti egy hihetetlenül szerkesztett mondatban, hogy a német-francia barátság francia szalmakazlakban realizálódott német lányokkal, vagy viszont, erre most nem emlékszem pontosan, de még itt sem sírom el magam, teljes letargia, hagyom, hogy ez a hihetetlen gondolat csak úgy elsuhanjon a kora őszi huzatban.
Megeszem egy citromot.
Nem lett jobb, már a karom is zsibbad. Állandóan az jár a fejemben, hogy valahol éppen most zajlik az évszázad bulija, én meg itt szarom el az időt, egész évben nem fog történni semmi, csak pont ma éjjel, és holnaptól mindenki erről fog beszélni, én meg majd ülök csöndben, és érzem, ahogy sugárzik rám a megvetés. Ez az érzés a nyolcvanas évek derekától munkálkodik bennem, úgyhogy mindig lemegyek a városba jól érezni magam, és például egyszer már sikerült is, talán kilencvenegyben, ha jól emlékszem. Ez lesz a kétezredik kibaszott éjjel, amikor találkozunk a sorstársakkal, mintha a gyárba mennénk, menetrendszerű pontossággal, mindig ugyanazokon a helyeken, mindig ugyanazokkal a férfiakkal és nőkkel, annyira tudok hányni magamtól, de amikor véletlenül sikerül legyőzni ezt az ámokkényszert, akkor sem jobb, a csendes estéken paranoid halálba ivás megy a falak között, vagy a félelmek dédelgetése, és az elkerülhetetlen józan pillanatokban berobban az agyba ez a kétségbeesett, undorító valóság, ahol matematikusok és jogászok uralkodnak, én pedig alig bírom visszarántani az ajtószárnyakat, mielőtt végképp ellep a realitás.
****
Bársonyos gyakorlatiság, reális igény, egyre rövidülő nappalok belesűrítve a kétezer leütésbe, egy kalap alatt minden: novemberi orgonavirágzás, Amálka, az altesti varázslat, a bakonyi lejtők könnyes szemén átszűrve. Riporter vagyok, a munkám érdekes, bár néha fárasztó és veszélyes, ezért amphetamin-származékokat használok, én vagyok a mosóprofi, a család dílere, anyu, de tényleg. Jó estét kívánok, szeretném a lányát elkérni, bizonyára emlékszik még arra a hatvannyolcas szüreti bálra, na ugyanazt fogjuk mi is csinálni, megspékelve ezekkel a fránya szintetikusokkal, de szúrni nem hagyom, csak ha nagyon kéri. Az öblítőprofi is én vagyok, egy alternatív Dippold Pál, vezeklésre félig kész pszeudokatolikus libidóhuszár. El tetszik engedni, de tényleg?! Viszem Fővárosi Állat- és Növénykertbe is, meg Vidám Parkba, fizetem a perecét, kap lufit, esküszöm, mire visszajön, olyan lesz a vénája, mint új korában, sőt még jobb, ha lesz egy kis időm, még a ráncait is felvarratom, leszívatom a zsírját, tessék már elengedni, na. Egyébként is olyan szép idő van, direkt andalgásra hegyezett kis november közepe, mostanában annyi megrázkódtatás érte, biztos jót tesz neki egy kis séta, majd etetjük a kacsákat, aztán felülünk az óriáskerékre, sikongatunk pajkosan, mint egy megkatéterezett prosztatarákos középvezető, aztán hazakísérem, egészen a kapuig, de tényleg. Nem kerül semmibe, miért ne adjunk neki egy esélyt, hátha én vagyok az igazi, lesznek unokák, viháncoló kis férgek, ahogy nőnek, egyre okosabbak, egyre pimaszabbak, de mindegy, végül is hús a húsunkból, vér a vénánkból, szőke, kék szemű, leendő kis függők. Tudom, hogy nem tetszik megbánni, mostantól minden jóra fordul, a kiszáradt fák termőre váltanak, újra fut a csöpp patak, a Kristálykertben hitelben adják a csíkot, de tényleg, tavasz lesz a télben, virágba borulnak a lelkek, de tényleg, tessék elengedni nyugodtan, nem lesz semmi baj, tudom, mit követel az illem, átemelem küszöbön, veszek neki új ruhát, mobiltelefont, gyűrűt, táskaírógépet, nem szedem szét darabokra, de tényleg.
