Akartam valami történésről írni, aminek a szereplőgárdájában rész vettem a napokban, de aztán nem jutottam el odáig. Jó ideje nem vagyok énblogolós kedvemben. A kötetben viszont előrébb jutottam. Az utolsó kör következik.
Olyan kis, kedves feje van, lehet vagy nyolcéves, egyik kezével az orrában turkál, a másikkal a spárgát fogja, én meg állok előtte hülyén, de céltudatosan, el fogom venni a kutyát, éppen rossz pillanatomat fogta ki, jövök lefelé a speedről, ilyenkor se istent, se embert, kopasz vagyok, és nagydarab, persze, beteg kislány, mindjárt beleverem a fejét a rücskös betonba, szerencsére nem szólal meg, csak bőg, mintegy gombnyomásra, szerintem azonnal abbahagyja, ha eltűnök a sarkon, az anyja meg, mint egy rakás szerencsétlenség, de állj, mondjunk valamit az előzményekről.
A leendő anyósom születésnapján lopták el a kutyát a közért elől, a helyi rablók csak arra emlékeztek, hogy egy gyerek meg egy nő, de őt már látták többször, gondolom, telefonálni fog, a kutya nyakában ott a telefonszám, biztos felhív, miért nem hívna, és tényleg, nyolckor csörög a telefon, Iim felveszi, aztán ad engem, mondom: aha, ilyeneket szoktam mondani, ő meg mondja, hogy becsületes meg megtaláló, de nem is ő, hanem egy bácsi, csak hát itt ez a beteg gyerek, aki nagyon megszerette, amatőr zsaroló, mondom, mindjárt ott vagyok, és ha ő nem, akkor buldózerrel, de azonnal, a kurva anyád, de ezt csak gondolom, aztán már én is kételkedve lemegyek az utcára, Iim, jön velem, a nő meg ott van, hozza a gyereket, a gyerek meg egy spárgán a kutyát, a spárga másik vége a kezére tekerve, biztos, ami biztos, a falnak támaszkodik és bőgni kezd, mondom: ellopták, milyen áttételes hülyeség, látja, most a gyereknek is mekkora fájdalmat okoz, maga egyenzimes, ekefejű csőrös, meg Iimnek is belegázolt, de ez mit is érdekelné, bennem meg még az ellopott bicikli, a kurva anyád, de ezt csak gondolom, Iim leoldja a spárgát a nyakörvről, a gyerek meg üvölt, hogy Morzsi, pedig nem is, mert Kövér Nyúl, én tudom, a mi kutyánk, majd hülye leszek bűntudatot érezni, mondom, ilyet ne nagyon csináljon még egyszer, mert akkor könyökkel torokra, bazdmeg, tényleg nem vagy normális?, mgepróbálod eladni a közértben a kutyámat, leszarom, hogy vettél neki egy doboz kaját, bele fogom verni legközelebb a fejed a rücskös betonba, de ez még a bicikli miatt, aztán, ahogy megyünk, hallom, ahogy a kölyök zokog, nem mintha direkt, inkább tényleg, de ki nem szarja le.
****
Összekaristolom a zárat, szétrúgom az ajtó alját, belekiabálok a végtelenbe, persze csak befelé, nehogy felébredjen Manyi néni, nem vagyok az ösztöneim ura, be szeretnék jutni, szeretnék bent lenni, mert ott jó, jobb, mint kint, keresem a zsebemben a kulcsokat, bemegyek, mint a színpadon a hülyék, átesek az előszobán, konyha, jobb tenyér a hűtő tetején, majd félfordulat, vissza az előszobán át a fürdőszobába, savas gyomortartalom, ideges, visszaválthatatlan salak, ennyit elértünk ezen az estén, gondolom (dehogy), ennyit teljesítettünk, anyám!, rázárom az ajtót az öblítésre, hiszen bent alszik Iim, a tartály meg zubog, pedig takarékos, hiszen ilyennek vettük, takarékos, de hangos, csitítom, közben érzem, milyen hülyén nézhetek ki, amint szám előtt egy mutatóujjal állok az örvény fölött, óvatosan behajtom magam után az ajtót, gondolom (dehogy, becsapom, mint egy állat), aztán vissza a konyhába, mondtam, jobb kéz a hűtő tetején, ballal kaszálva kinyitom az ajtót, bénázok a polcok között, kiveszem a zsírt meg a kanalat, ilyenkor az a legjobb, ipari szalonnából kifőzött, igazi, ipari zsír, belekanalazok egy kicsit, aztán ráengedem a hagymát, úgy darabosan, alig felvágva, ahogy, majd benyúlok hátra savanyúságért, a savanyúság nincs, vagy legalábbis nem találom, de késő is, vissza a fürdőszobába, a maradék zsírt aztán óvatosan vissza a hűtőszekrénybe, lefeküdni, ideje lefeküdni, de nincs fény, megyek befelé, megtalálom az ágyat, ahol ugye Iim, és megpróbálok óvatosan (képzeled, drága olvasó!?) lefeküdni, a múltkor szó nélkül lerúgott, aztán feküdtem a világosbarna padlószőnyegen, és imádkozni kezdtem, átölelve a jukkát, hogy akkor most, Istenem, most legyél olyan frankó, mint amilyennek a Nők Lapja bemutat, én nagyjából készen állok, ha most nem térek meg, akkor sosem (fürdőszoba), olyan a lelkem, amilyet te szeretsz, üres és nagyjából mindenre kész, befogadlak, bazmeg, csak gyere és hatolj belém, legyél már végre az a mindenható, kiforgathatatlan, mindenbírású örök tárgy, amiben ezek itt a negyediken olyan boldogan hisznek, de semmi, szóra se méltat, lerúg magáról, pedig ki, ha én nem, horgadok föl, ki, ha nem én, mér’ rúgsz le magadról, Uram?
****
Kacagva ébredtem, aztán még rátettem egy lapáttal.
Ezt csak azért írom, mert magam is elborzadtam attól, amit a múlt héten írtam [nem az egyel fentebbit – Niksim], úgyhogy engedtessék meg nekem egy csipetnyi önreflexió, mintegy űzni a démont, unalmat, igazságot el.
Végül is a belső pokol, amit neves szerzők sikeres ponyvákban már annyiszor megénekeltek, csak egy félhülye, Baba utcai értelmiségi manír, az igazi pokol egyszerre kívül és belül, de erről most nem, mert szerves fogadalmam köt ahhoz, hogy vidám dolgokról értesítsem Önöket így halottak és nevem napja után. Mert igenis vannak az életben szép dolgok, gondoljunk csak a karácsonyfára, a húsvéti nyuszira vagy a legutóbbi időközi választások eredményére.
De most a reggelekről.
Felkeltem, a szokottnál némileg később, de Iim idejénél hamarabb, mégis azt láttam, hogy nyitott szemmel egérkedik szemben, a takaró fedezéke mögül. Innentől kiestem a ritmusból, de kíváncsian vártam, mi lesz, mindaddig, míg meg nem hallottam a matávos kávéfőző szörcsögését, lekéstem tehát, lekéstem erről is, pedig a napirend azt követeli, hogy ébredés után megkérdezzem: kávét vagy teát?, de most akkor le vagyok késve, mi jöhet még, gondoltam, mi jöhet, de a szellőztetés és a távkapcsoló megkeresése szerencsésen kizökkentett ebből.
Ez persze nem rombolta le vidámságomat, hideg front, gondoltam, hideg front lehet, attól szoktam sokáig aludni, és attól ébredek vidáman, úgyhogy felültem, és megkérdeztem Iimet: tegyek-e bele szlovák konyakos bonbont, vagy maradjunk a szokásos egy cukor, kis tejszín dolognál, amit úgy szeret.
Odakint megint öltek, félórás volt a nappal, halállal terhes, és minden frissdiplomás rendező kameráért üvöltött, olyan, de olyan volt az ég, a tenger összeizélt a földdel, a fény pedig a sötétséggel bagzott, mintha a végítélet nagy órájában blokkolnia kéne a műszakot, és megint igaz lett a sóhaj: nem érdemes, nem érdemes.
Iim nem kért a szlovák nyalánkságból, maradt a szokásosnál, én meg kimásztam a konyhába, hogy a lefőtt kávét csuporba öntsem és behozzam, ahogy már ilyenkor szokás, kék műanyag tálcára rakva, méregzöld bögrében, arany kanállal az egész vidám reggeli baszást.
