Tegnap buliból jövet kissé túlaludtam Körmendet. Odahaza megnéztem a menetrendben: öt állomással. A következő már a végállomás, az országhatár még éppen, hogy Magyarország felé eső városa, Szentgotthárd lett volna. A Harisban, vagyis valami olyan helyen szálltam le a vonatról, amivel kapcsolatban még abban sem voltam biztos, hogy Magyarországon vagyok. Néztem a táskám alá betett, onnan kissé kikandikálón a jegyemet: míg szunyáltam, a kalauz kezelte.
Álltam vasárnap hajnal hatkor (még bőven alkoholos állapotban) a peronon és pislogtam körbe. Egyre értetlenebbül. Akárhogy kerestem a kijáratot, olyan ott bizony nem volt. Két lehetőség közül választhattam. Vagy bementem valami gyárféleségbe, ami eleve nem ment volna, lévén, zártnak tűnt az ajtó. Vagy átmászok a kerítésen, aminek résein át valami út tűnt elő. Az utóbbi mellett döntöttem. Ahogy aztán elindultam felé, az egyre magasabbra nőt, mígnem közvetlenül mellé érve jóval a fejem fölött láttam a tetejét. Rögtön föl is adtam a dolgot, neki sem álltam viaskodni a megmászásával. Elindulni hát a sínek mentén az ország belseje felé.
Nem árulok zsákbamacskát, közel három órás síndeszka-lépegetés után szálltam föl Rátóton a vonatra, ami negyed óra alatt haza is zakatolt velem Körmendre. Addig azonban a hajnalból délelőtt lett. Egy vasútmenti házból egy középkorú hölgy meg arra hívta fel a figyelmem, hogy az épp hatalmas csatazajt csapó, méretes kutyáit éjszaka szabadon szokta engedni, szerencsém volt hát, hogy már megkötötte őket, mert nem szívesen nézné meg, amit csináltak volna velem. Megköszöntem a figyelmességét, majd megkérdeztem, hogy milyen messze van a következő állomás. Addig még jócskán kell lépkednem, válaszolta. És tényleg sokat kellett.
Azért elértem Alsórönökre. Az állomás kifosztva, kibelezve, leamortizálva, minden, ami csak mozdítható volt, azt szorgos kezek hazamenekítették. De mert jó emberek tették, akik viszonzás nélkül nem hagynak ilyes szívélyes látást, cserébe telerakták az udvart és a pincét szeméttel.
Mindez tíz kilométerre a nyugati határszéltől, miközben csak úgy hasítanak az EUREGIO személyvonatok meg a menyétes űrszondák el mellette a tüchtig Ausztriából az egyre jobban elbalkánosodó Magyarhonba.
