Vasárnap délután valami hasonlót írtam volna erről a rendezvényről:
Jó, hogy vége a kilencvenes éveknek – Folkfree, Bauchklang, Freestylers és Dub Pistols Szombathelyen
Alig van nagyobb és folyamatosabb flash, mint alulról súrolni a második ikszet és az éppen aktuális zenékre szétcsapni az agysejtek között. Tíz éve ezekre a nevekre és zenékre bárki hazánkfia és -lánya magába pattintott volna legalább két serkentő bogyót és még hetekre rá is ezt újságolta volna szerteszét. Csakhogy „az idő vasfoga” valójában platinából van. Kritika és galéria, kettő az egyben.
„A Folkfree 2003 őszén alakult Hajas Gábor ötlete alapján, aki céljaként azt tűzte ki, hogy a magyar népzenei értékeket mai hangszerelésben, de a zenei örökséget tiszteletben tartva tárja a közönség elé” – ekként a hivatalos mézesmadzag. És mint ilyen, jellemző módon hazugság persze, a sekélyességben csak a soullal és a countryval vetekedő worldmusic szokta emígyen összelopakodni a magáét. Mindegy neki, hogy honnan az a mi, csak legyen elég egzotikus, szokatlan hangzású, amit a jobb körökben az ezredforduló óta idejétmúlt drum & bass meg breakbeat hangzás majd miszlikbe aprít. A gyorséttermek is előemésztett elemekből pakolják össze a Big Mac-et.
El tudom képzelni, hogy a két Freestylers MC-nek (Sirreal és KW Armas) mennyi köze van a magyar népzenéhez. Eljönnek ide, a Balkánra, mert tudittin kesselő biznisz van itten, lenyomják a tök mindegy, milyen és miről szóló népzenére a maguk egykaptafa partirapjét, oszt léc. „Kimentem a selyem rétre kaszálni, de nem tudtam én a szénát levágni. Mert nem látszott a sok sárga virágtól. Régi babám, most búcsúzunk egymástól.” Ez a népi gyökér, ami aztán az ugrálós bulihimnuszt hajt. (És most tekintsünk el attól, hogy a szénát nem szokás kaszálni. A füvet szokták, ami aztán megszárad és abból lesz a széna. Vagy talán eleve száraz füvet próbált kaszálni a legény és azért fuccsolt be a dolog?) Ha még ennyi sem olvasztja ki egy jobb érzésű bárkinél a biztosítékot, akkor hallgassa meg a Szerbiában című dalt. Valami förtelem! Ilyen és ehhez hasonlók hallatán kéne botozással teremteni európer nívót, ahogy azt a Tekintetes Úr nevű punkgaleri frontján Pozsonyi Ádám danolja.
És hogy milyenek az MC-k? Nem édestökmindegy? Minden negyedik-ötödik bokorban akad egy hasonló kvalitású mellékszereplő. A közreműködök közül a Pannonia Allstars Ska Orchestra éléről Krsa lehet a legerősebb. A leginkább fogcsikorgatásra vagy raccsolásra emlékeztető nevű, általában hófehér eleganciásan mutatkozó csávó bizonnyal itt sem képes kiejteni egy magyar mondatot sem, ahogy például az Amikor én még kissrác voltam lemezen is angolul tisztelgett az Illés előtt, de néha remélhetőleg elpirul, hogy mivé degradálják a magyar népdalkincs remekeit.
Mindezek ellenére a füleknek csiklandása ez a zene. Szív befelé a ritmus, vinne magával, ámde és mert rutinos versenyző vagyok, rajtakapom a csínyen, a tenyérbemászó rafinérián. Forog a félreismerhetetl(ül magyaros) hangzású tekerőlant (in english: hurdy-gurdy) kallantyúja vagy peregnek az ujjak a gitáron, csapkodnak körbe alatta az univerzális ismeretségű elektronikus ritmusok és az egyéb effektek. Majd jön egy magyar népdalnak egy vagy két verzéje, amit valami afroamerikás britül artikuláló – édesegymindegy, hogy melyik – MC tesz a globalizáció prédájává. Akárha kiembercsempészne falusi lányokat külföldre prostinak. Tré, alpári és egyszálbelű lerablása ez az autentikus népzenének. Nem olyan szégyenletes rablógazdaság, mint a stílus legalja, a Goulasch Exotica vagy a Nox, de nincs messze tőlük. Remélem a legrosszabbakat nekik. (Rendfokozat: kártékony bóvli.)
A többi plakátszereplőről szólván se lelkesülök nagyon be. A Freestylers We Rock Hard-jának megjelenésével azonos évben, 1998-ban a Point Blank című lemezükkel a csúcsra jutó Dub Pistolst már akkoriban sem szerettem. Megvan ugyan mindkét lemez oridzsinálban valamelyik „NEM JÖN ÚJRA EL!” feliratú, leszigszalagozott kartondobozban, de már akkor se ők jelentették számomra a big beat élvonalát. Nosztalgiázni meg semmi kedvem. Az elektronikus tánczenék ugyanis mindennél inkább romlékonyabbak. Nemcsak a tegnapi újság, de a tegnapelőtti sem, a tíz évvel ezelőtti meg főleg nem játszik. Resztli, újramelegítés, mindennél szánalmasabb múltba feledkezés. Talán majd tíz év múlva.
Utánuk Tommy Brutkho, B2B és Vidaotone tolja hajnalhasadásig vagy amíg táncos kedvű vendégek ropják a parketten. Talán öregszem, de már nem lelkesít át egy mixelő DJ látványa. És háromé sem. Egyre inkább kezdek egyetérteni Bede Mártonnal. (Rendfokozat: vitrintöltelék.)
