Állok a 17-es tábla melletti a járdaszigeten. A hosszú kabátomon minden egyes cipzár tövig behúzva, a fejemen a kapucni a lehető legjobban betépőzárazva, a kezeimen kesztyű és még a pizsama is a nadrágom alatt maradt éjszakáról. Mérsékelt égövi ismereteink szerint irgalmatlanul hideg van. Pislogok az érkezési irány felé, ahonnan bármelyik pillanatban várható a busz. De nem akaródzik neki. Nagyon nem. Pedig még egy sajtos-tejfölös lángost is betoltam előtte citromos teával, miután az MMIK felől jövet megláttam, hogy nincs bent a busz az álláson, csak a rá ácsingózók dideregnek és toporognak ott.
Pislogok magam elé, és már előre örülök, hogy a háromnegyed órás úton, ami hazafelé visz, végre végigfülelhetem a The Magnetic Fields 69 Love Songs című tripla korongos albumának első 23 szerelmetes dalát. Több hónapja, hogy rájárnak a gondolataim, mint a méhek a mézre, de csak most jutottam el odáig, hogy utazózenének kiírjak CD-re 8 albumot Stephin Merritt-től. Ezen merengve leszek figyelmes arra, hogy többek sűrűn és csoportosan mögém nézgelnek. Én is hátrafordulok.
Egy torzonborz hajú, agyonsebzett arcú hajléktalan fickó készül épp húgyozni. Ahogy azonban másodszorra jobban megnézem az elővillanó hasát, rá kell döbbennem, hogy a pólója alapban ér csak addig, nem pedig faszvillantáshoz húzta fel odáig. Derékmagasságról följebb vándorol a tekintetem. Alaposabban megnézem az arcát. Több mélynek tűnő seb szeli keresztül-kasul, mintha húskloffolóval vagy tizet belevertek volna. Az alig hegedni kezdett nyílásokon pedig a hideg is otthagyta a nyomát. Ráadásul az arca jobb oldalán egy tenyérnyi sebtapasz is lefelé fityeg. Alig visel valami ruhát magám.
Csak ácsorog, és nagyon az süt le róla, hogy nincs magánál. Minden erre utal. Barátkozni akar, emberek közelségét, valahova tartozást. A buszra várakozók azonban sorra húzódnak el tőle, amint úgy kétpercenként valamennyit közelít hozzájuk, feléjük mozdul. Talán attól félnek, amitől én is, hogy lehúgyozza vagy valami hasonlóan bestiális „kegyben” részesíti őket.
Még játsszuk valamennyit ezt a viszonyulósdit, aztán megérkezik a busz. Ránézek az órámra: negyed órát késett. Felszállás közben az egyik középiskolás lány undorodva és fellengzős hangsúlyokkal újságolja a barátnőjének a belsős információt, hogy már többször kihívták miatta a rendőrséget, de semmi foganatja nem volt. Hiába vitték be a kórházba, hogy kezeljék az arcát, ami a folyamatos bebaszásai és a szó szerinti pofára esései során össze-vissza tört, a fickó „nem veszi észre magát”, azóta is visszajárogat ide és riogatja a „normális” embereket.
Alig megyünk tíz percet a busszal, Ják előtt lerobbanunk. Szerszámosláda hiányában várnunk kell, és mert járó motor hiányában kényszerülünk várni, hidegben várunk. Sebaj, felveszem a kabátom és továbbra is fejhallgatózom. Negyed óra múlva meg is érkezik a váltás. A háromnegyed órás menetút helyett másfél óra alatt érünk be a körmendi buszállomásra. Mi lenne, ha leesne, ne adj, Isten, tíz centi hó?
