Alapos médiamustrával kezdődött, majd zenehallgatással folytatódott. A Pitchfork, a kősznob, de (vagy ezért?) roppantmód tájékozott ízlésű amerikai zenei portál által összeválogatott 1977 és 2006 közötti ötszáz legjobb dalba merültem alá. Vagyis abba, amit a nem túl sok megosztótól letorrentezhető 3,4 gigányi dalból eddig leszedtem. Furcsa egy listán látni Brian Eno 1/1 című, bő 17 perces ambient alapművét, Chic Good Timesát nyolc percben meg mondjuk Lou Reed 11 perces Street Hassle-jét. És még csak a lista első húsz dalából szemezgettem.

A buszon a The Zombies Odyssey And Oracle című 1967-es klasszikus beatlemeze volt az útitárs. Már vagy sokadszor hallgatom újra. Nem könnyű vele egykönnyen betelni. (Fura mondat!) Pár napja megnéztem róluk egy fotót, amin az öltönyös-jólfésült stílusban pózoltak. Azóta is igyekszem elfelejteni, hogy az, ami ennyire tetszik, azt ilyen küllemű emberek művelik. A méret, a csomagolás és a tálalás módja igenis sokat nyom a latba! Hülyeség, hogy nem!

Beérkezve Szombathelyre, az első utam a Berzsenyi Dániel Könyvtárba vitt. Visszakerült a kölcsönözhető állományba Polanski Kés a vízben és Godard Alphaville című filmje meg az Amorf Ördögök Pokoldiszkó (1994-2006)-ja. Múlt szombaton vettem ki őket, amikor annyira elegem lett a családomból, hogy inkább feljöttem a megyeszékhelyre, hogy barangoljak egyet a városban, és egy energiaital társaságában elolvassam a Magyar Nemzet Magazinját. Ezúttal a további hiánypótló akció keretében Polanski Iszonyatja és Buñuel A vágy titokzatos tárgy című filmjeik kerültek hozzám. Se a tegnapi, se a mai éjszakai mozi nem kínálkozik könnyűnek.

Aztán a közeli Alexandra Könyvesboltba tértem be, hogy a Hasítás – Magyar rocknovellák című Magvető Kiadós gyűjteményt kaparítsam a birtokomba. Ámde hiába néztem végig a polcokat a zenei részlegen, csak nem akadtam rá a könyvre. Ahogy mentem át az áruháznyi méretű bolton, beleakadtam a főszerkesztő asszonyába. Elbeszélgetünk. Még így, hogy nem volt jó passzban, mindenről volt egy-két rossz, elhatárolódó szava, még így is szimpatikus nő. Annyira belemerültünk a világ dolgainak kifilézésébe, hogy csak vagy fél óra után jutottam el oda, hogy megkérdezzem a nagyszámú (három) pénztár mögötti lányokat a könyvről. Nézték a gépbe, vonták fel a szemöldöküket és mondták, hogy pedig kell belőle még négynek lenni. Egyikük elmegy a polcokhoz és visszatér azzal a könyvvel, amit már első blikkre kiszúrtam magamnak, hogy milyen egy randa borítója van. Egészen pontosan így néz ki.

El- és beleolvastam imitt meg amott a kötetbe és eddig csak egy bosszantó novellát találtam. Bárdos Deák Ágnes önmitológiás A rock ’n’ roll Jeanne d’Arcja-ja még dokumentumértékkel is bír, Podmaniczky Szilárd Képzelt riportja meg annyira nagyon, hogy várom a későbbi kihívókat. Nem idézek belőle, mert mindenkinek el kell olvasni. A novellavégi csattanónál aligha lehetne rákenrolosabb befejezés. Briliáns. És ha már ezt a szót leírtam, akkor szólhatok az egyetlen bosszantóról is. Esze Dóra „Ha nem ég a villany, kevésbé veszélyes” című írása bár ígéretesen indul, de aztán hamar bölcsészes csiklóbirizgálásba kezd. Bár mondjuk már a „Kurt Cobain kalandosnak mondható esete az iróniával” mottónak is gyanúsnak kellett volna lennie. Könyörgöm, ahogy írja is, a Nirvana énekese gyomorbajos volt, amire gyógymódként heroint szúrt, mindez pedig az addig sem szolid önutálatát a csillagos égig fölturmixoló sztársága súlyosbított az öngyilkosságig! Innentől fogva nehéz vele kapcsolatban iróniát emlegetni. Néha kevesebb eszesség célravezetőbb volna.

Fél háromra volt megbeszélve a Szimfónia Kávézóban az interjút a második delikvenssel a Savaria Szimfonikus Zenekarból. Az első itt olvasható. Már kettőkor ott voltam. Kértem egy tonikot, majd átlapoztam a kötetet. Néhány perccel a megbeszélt időpont előtt megérkezett a fickó. Ha a sajtótájékoztatón nem is tűnt annak, nagyon szimpatikus. És dől belőle a beszéd. Hamarosan megint azt érzetem, hogy mennyire kevés is vagyok én a zenészekhez képest. Újra neki kéne ugranom a két és fél éve parkolópályára állított regényemnek. Az ALON-on valószínűleg még karácsony előtt olvasható lesz a cikk.

Hazafelé az Ultravox nevű, zongorával és szintikkel is operáló, maguknak néhány szokatlan hangzást is megengedő punkcsapat első két 1977-es albuma az Ultravox és a Ha Ha Ha adott a buszon kívüli sűrű ködnek háttérzenét. Nem véletlenül érezni rajtuk a kraut-rock, az olyan korai elektronikus zenék mint a Kraftwerk hatását, hiszen a fentebb már említett Brian Eno volt a producerük. A buszon belüli félhomály meg még adott nekik valami szokatlan hangulatot. Mindig is odavoltam a ködért, teszem hozzá mintegy mellékesen.

Késő délutántól estig a cikket pötyögtem be és nyestem vissza, majd 101 percnyi Iszonyat Catherine Deneuve-vel, Roman Polanski dirigálásban. Ritkán adnak egy filmeknek ilyen találó, egyben a hatást is tökéletesen leíró címet.