Kicsi az ország és sok benne a szombathelyi kötődésű ember. Soós Csaba mellett a Wan2 (főleg) zenei magazin másik gyakran publikáló betűvetőjére is rábizonyítható ilyesmi. Ha épp tíz éve a fővárosban is él, az öccséről nem tudtuk, hogy az ő öccse. Mindent összevetve, Szombathely kiváló trambulin a továbblépéshez. Az interjú elvileg a Kimozdulóra került volna fel, aztán mégse. Hanem mert tényleg érdekes, így került ide, a saját blogomra.
Hogyan „maradtál rajta” a mifelénk főleg a tinédzsereknek és a nosztalgiázóknak szánt könnyűzenén? Ez a szerelem régebbi keletű, vagy inkább az utóbbi években mélyült el?
Hogyan kerültél be a Wan2 popkulturális magazin újságírói közé?
Sok más kollégához hasonlóan én is olvasóként kezdtem. A 90-as években a jogelődnek tekinthető Wantedot minden hónapban megvettem a megjelenés napján, és rengeteget segített új zenék megismerésében. Lényegében Bihari Balázs, Déri Zsolt és Németh Róbert (alias Ener, főállásban a Heaven Street Seven tagja) cikkein nőttem fel, utóbbit azóta már a báratomnak tekinthetem. Már a Wanted időszakban szerettem volna bekerülni hozzájuk, de azt hiszem jót tett, hogy még eltöltöttem egy kis időt zenei művelődéssel. 2006-ban elküldtem egy-két cikket a Wan2-nak, és szerencsére leközölték őket, szép lassan elkezdtem értekezletre járni és megragadtam.
Ha a kémeim nem tévednek, több újságnak is írsz, sőt nem is csak zenei témában.
Jó munkát végeztek a kémek, ugyanis a Wan2 mellett tagja vagyok a Vox szerkesztőségének is, ahol természetesen filmes cikkeket írok. Ilyeneket néha a Wan2-ban is elkövetek, ha Tóth Csaba rovatvezető cimbora (valamint Vox szerkesztő) engedélyt ad rá. Van egy zenés-filmes rovatom a Fashion Street nevű magazinban, ez egy szezonális divatlap, amit elsősorban ruhaboltokban terjesztenek, ezenkívül bedolgozok még a Sziget honlapjának. Ez persze főleg a fesztiválra és az azt megelőző időszakra koncentrálódik. A hektikussága ellenére nagyon szeretem ezt a munkát, mert a Szigeten én interjúvolom a nagyszínpados fellépőket, így már sok olyan zenésszel összehozott a sors, akiket nagyon kedvelek.
Cikkek, amikre a legbüszkébb vagy, hogy szerzőként a te neved szerepel alattuk.
Ha már a Szigetes melóról volt szó, akkor például a 2007-es Jesse Hughes interjú. Ő az Eagles Of Death Metal frontembere, elképesztően laza és közvetlen figura, zéró sztárallűrrel. Örömmel gondolok vissza az első cikkemre, ami a TV On The Radióról szólt, ugyebár azért, mert az volt az első. Aztán a Klaxons lemezkritikám tavaly, MGMT kritika idén, a Beastie Boys koncert, és az idei REM buli és Mike Mills interjú a Szigeten. A legemlékezetesebbek amúgy mindig a nagy cikkek, összeállítások. Ezek közül szívesen gondolok vissza a progresszív rock enciklopédiára, az volt az első nagy írásom, ezenkívül pedig volt jó pár, amit kollégákkal közösen írtam: Led Zeppelin, Joy Division, Paul Weller, a legutóbbi Wan2-ban pedig az Oasis.
Volt olyan cikktéma, amit kollegák elhappoltak előled?
Nem igazán. Néha előfordul, hogy valaki megír egy lemezkritikát, amit a másik szeretett volna, de ezeket általában megbeszéljük és igyekezzük elkerülni az ütközéseket.
Szombathelyről kerültél föl a fővárosba. Jelentek meg írásaid a vasi médiában?
Nem, de ennek az is az oka, hogy 1998 óta nem lakom itt. Azért talán van egy kivétel: 1993-ban egy barátommal a Vas Népe megbízásából elmentünk Jean Michel Jarre koncertre, amiről képes tudósítást közöltünk.
Zenekarosdival próbálkoztál valaha?
Nem igazán, pedig talán lett volna értelme, lehet hogy belém is szorult valami muzikalitás, nem csak öcsémbe, aki a Sear Bliss frontembere. Gimnáziumban végül is alapítottunk együttest haverokkal, de mivel szinte egyikünk se volt zenész, kiosztottuk a posztokat és megbeszéltük, hogy most mindenki elvonul egy időre, és megtanul játszani. Próbálkoztam gitározni meg billentyűzni, írtam angol nyelvű szövegeket is (ilyesmit néha manapság is elkövetek), de a többiek nem csináltak semmit, úgyhogy ejtettük a dolgot. Pedig kitaláltam egy nevet is (The Aliens), és azóta azzal vigasztaljuk magunkat, hogy mi vagyunk minden idők legnagyobb meg nem alakult zenekara. A zenei pálya tehát nem jött össze, de abban még bízom, hogy sikerül megfilmesíteni valamelyik forgatókönyvemet. Korábban is foglalkoztam ilyen dolgokkal, és még nem tettem le róla, hogy összejöjjön belőle valami. Meg jó lenne könyvet is írni, de ez végképp távolibb terv.
Öt olyan „jó helyen, jó időben, jó emberekkel” popzenei együttállás (esemény, koncert, lemezmegjelenés, korszak stb.), amiről végérvényesen lemaradtál, de szívesen ott lettél volna.
Nem könnyű, de megpróbálom. Nézni a Beatlest a control roomból, ahogy a Revolvert vagy a Sgt. Peppert rögzítik. Végigbulizni egy éjszakát a Led Zeppelinnel mondjuk 1972-ben. Ott lenni a Sex Pistols botrányos koncertjén, amit egy hajón tartottak 1977-ben, a királynői trónjubileum kigúnyolásaként. Látni az Oasist a legendás, ’96-os Knebworth koncerteken. Végül: kitépni a pisztolyt Mark David Chapman kezéből, mielőtt lelőné John Lennont.
A legemlékezetesebb szombathelyi koncertélményed?
Nem járt itt túl sok külföldi zenekar, esetleg a Deep Purple-t említhetném, de az nem volt jó koncert. Talán egy 2000-es Kispál-koncert a Végállomásban, amikor Lovasi András leosztotta a magyar popszakma egyes képviselőit.
A legmeghatározóbb koncertélményed?
Nagyon nehéz kérdés, megpróbálok egy párat összeszedni. Pink Floyd Bécsújhelyen ’94-ben, Interpol a tavalyi Frequency fesztiválon, REM az idei Szigeten, Beastie Boys a Balatonsoundon, Bowie 2003-ban Bécsben, The Cure Szegeden, Depeche Mode bármikor, Faith No More Sziget ’97, Muse többször, Kasabian tavaly a Pecsában, Paul McCartney öt éve az Arénában, Radiohead tavalyelőtt a Szigeten, a Stones 2006-ban az Ernst Happelben, Travis négy éve a Gasometerben, U2 Katowicében 2005-ben. A 2003-as Szigeten Fun Lovin’ Criminals a Nagyszínpadon, utána pedig egyből Bëlga a Wan2 Sátorban.
Húsz olyan dal, amit feltétlenül ráraknál egy válogatás CD-re?
Ez a legnehezebb, már csak azért is, mert úgy állítottam össze, hogy sajnos hiányoznak belőle olyan előadók/zenekarok (Bowie, Rolling Stones, Depeche Mode, The Cure stb.), akik a legnagyobb kedvenceim közé tartoznak. Ennek ellenére megpróbáltam a jelenlegi 20 legkedvencebbet összerakni, csakis kronológiai sorrendben. Ja, és még csak annyit, hogy Soós Csaba kollegához képest nekem egy jóval inkább tutira játszó lista jött össze.
The Beatles – Tomorrow Never Knows (1966)
Talán nem szokványos, ha valakinek ez a legnagyobb kedvence Lennonéktól, de főleg a popra gyakorolt hatását tekintve megkerülhetetlen mű. Olyan, mintha nem is ezen a bolygón rögzítették volna, és komplett zenekarok nyúlták le belőle a teljes életművüket. Persze mondhattam volna bármilyen más számot, pl. a Strawberry Fields-et, a Day In The Life-ot, az Eleanor Rigbyt, bármit.
Leonard Cohen – Suzanne (1967)
Életem egyik legnagyobb mulasztása az idei Cohen koncert Bécsben. Ami a Suzannet illeti, nem tudom, mit gondolhatott emberünk, amikor kijött belőle ez a dallam 41 évvel ezelőtt. Én valószínűleg először megrémültem, aztán megörültem, végül megőrültem volna a helyében. Soha semmit nem hallottam, ami ennél gyönyörűbb.
The Who – Won’t Get Fooled Again (1971)
A poptörténet egyik legjelentősebb zenekara, mely bármelyik más korszakban No. 1 lett volna, de a 60-as években be kellett érniük a Beatles és a Stones mögötti harmadik hellyel. Ez az egyik leghíresebb számuk, a legjobb lemezükről (Who’s Next), egy zseniális dalszerzőtől, és három másik hibátlan hangulatcsinálótól.
Led Zeppelin – When The Levee Breaks (1971)
Biztosan nem a Stairway To Heaven a Zep legjobb száma, és még csak nem is a Kashmir, hanem a legendás IV-es lemezt záró őrület, amit egy helyben ülve lehetetlen hallgatni, mert úgyis felugrik az ember és fékevesztett léggitározásba kezd. Leginkább autópályán való vezetés közben javasolt, totális hangerőn.
Pink Floyd – Comfortably Numb (1979)
A sok villámkezű virtuóz ellenére David Gilmourt tartom minden idők legnagyobb gitárosának, ezenkívül a hangszerére valami olyan földöntúli űreffekt van rakva, amit senki mástól nem hallottam. Nehéz megmondani, hogy a Numb melyik verziója legjobb; az biztos, hogy a szóló a Delicate Sound Of Thunder koncertalbumon a legütősebb. Kétszer is hallottam tőle élőben.
Joy Division – Love Will Tear Us Apart (1980)
Minden idők egyik legszomorúbb dala egy olyan frontembertől, aki nem sokkal később feladta a küzdelmet démonaival szemben. A Joy Division karrierje amennyire rövid volt, annál nagyobb hatást gyakorolt a popra, egészen a mai napig. A Love Will Tear Us Apart a poszt-punkos, new-wave-es időszak legjobb száma, egy felejthetetlen szintifutammal.
The Stranglers – Golden Brown (1982)
A Stranglers punkzenekarnak indult, de aztán fokozatos újhullámosodásba kezdtek. Mielőtt végleg jelentéktelenné váltak volna, összehoztak egy-két igencsak színvonalas dolgot, mint például ezt a dalt. Nagyon szokatlan a ritmusa, aránylag popidegen hangszeré a főszólam (csembaló), szép dallama ellenére pedig – bármennyire is meglepő – a heroinról szól.
The Mission – Tower Of Strength (1988)
A Children című album producere John Paul Jones volt, és ezek után nem is kell nagyon csodálkozni, hogy mennyire Led Zeppelinesek a dalok. Főleg a Tower Of Strength, mely viszonylag szolidan kezdődik, de aztán néhány perc alatt monumentális India-trippé duzzad.
The Stone Roses – I Wanna Be Adored (1989)
Ez a dal igazából a Britpop megszületésének nulladik órája, jó pár évvel a Blur és az Oasis előtt. Fokozatosan belépő hangszerek, éteri elszállás, űrgitár, minimális de mégis annál többet mondó szöveg: Ian Brownék lényegében újradefiniálták a gitárpopot, és kilencvenes éveket csináltak a nyolcvanasokból.
Oasis – Champagne Supernova (1995)
Nehéz az Oasistől kedvencet választani, de ha muszáj, akkor legyen ez. A Morning Glory tökéletes záródala, Paul Weller vendégeskedésével, egy olyan időszakban, amikor mindenki azt gondolta, hogy új Beatles született. Persze nem ez történt, de a későbbi gyengébb lemezek szerencsére azért nem tudták a korábbi csúcsműveket besározni.
És akkor álljon itt a másik Britpop vezérzenekar, a Gallagher fivérek esküdt ellenségei. A kislemezcsatát megnyerő, de az albumháborút elvesztő Damon Albarnék semmivel sem voltak gyengébbek, ráadásul sokkal lazábbak voltak az Oasisnél. Azért nem mindig: a Universal kellően komoly, szimfonikus remekmű, a Clockwork Orange-os videóklipért meg külön pont jár.
The Verve – Bittersweet Symphony (1997)
Direkt kronológiailag állítottam össze a listát, minőségi sorrendre képtelen lettem volna, de ha valaki pisztolyt nyomna a fejemhez, hogy igenis nevezzem az első helyezettet, talán ezt választanám. A dal pikantériája, hogy Richard Ashcrofték soha nem kaptak érte pénzt, mert az intróban van egy kis nyúlás. A folyamatosan önrekcikláló popban szerintem igazából teljesen mindegy…
Massive Attack – Risingson (1997)
Volt szerencsém interjúzni a zenekarral és a dalt már háromszor is hallottam élőben. Nincs még egy olyan elborult és sejtelmes szám, mint ez, 3D és Daddy G éneke-rappelése-suttogása ezredszerre is garantálja a libabőrt. A Tomorrow Never Knows mellett a másik olyan track a listán, amiről könnyen elképzelhető, hogy nem ezen a bolygón készült.
Bran Van 3000 – Drinking In L.A. (1997)
Az egyik legvidámabb szám ebben a top 20-ban, ha nem a legvidámabb. A BV3 egy kanadai zenekar, akik a kilencvenes évek végén csináltak egy hihetetlenül eklektikus, és persze zseniális lemezt, azóta viszont szinte semmi érdemlegeset. A Drinking In L.A. egyszerre hip-hop és rock, kicsit amolyan Generation X jellegű, mit-akarok-az-élettől hangulatban.
Természetesen a Common People is zseniális, de nekem mégis ez a kedvencem Jarvis Cockeréktől, pedig épp hogy csak odadobták bónusztracknek a This Is Hardcore végére. Nick Hornby szerint a popban igazából másodlagosnak, majdhogynem lényegtelennek tekinthető a szöveg, de a Like A Friend sorai bebizonyítják, hogy ez nem mindig így van.
Nem került fel sorlemezre, mert az Andy Kaufman életéről szóló filmhez készült. Mégis az REM talán legjobb dala, ironikus szöveggel, mely megérteti velünk, hogy igazából semmi sem lehetetlen. Nagyon reméltem, hogy előadják a Szigeten, és így is lett.
The Flaming Lips – Do You Realize? (2002)
Alapvetően eléggé vidám vagyok, éppen ezért nem könnyű meghallgatni a Yoshimi albumot, és főleg ezt a dalt, aminél kevés szomorúbb kompozíció született a pop bő fél évszázada során. A második szám ezen a listán a Like A Friend után, ahol a poppoézis jóval az átlag feletti, és tökéletes egyensúlyban van a zenével. A Do You Realize? a legőszintébb dal, ami az elmúlásról szól.
A New Yorki poszt-poszt-new-wave zenekar magabiztosan cipeli a vállán a nyomasztó Joy Division örökséget és viszi tovább az Ian Curtis halálakor lezárt életművet. Három lemezük közül a középsőn (Antics) található az Evil, mely a gyorsabb Interpol számok közé tartozik, és melyben Paul Banks szinte nem is énekel, hanem rappel.
Placebo – Special Needs (2003)
Brian Molko több mint androgün zenekarát elsősorban olyan, 17 és 21 közötti lányok szeretik, akik nem hiányoznak egyetlen Depeche Mode klubbuliból sem. Pedig a Placebo sokkal több emberhez szól, főleg az olyan dalokban, mint a Special Needs: döbbenetes a hangszerelése, a dallam megkomponálásakor pedig valószínűleg az a bizonyos isteni kéz működött közre.
Idén lett sláger, de már tavaly megjelent a két neo-hippi csúcsdala, ami lényegében mindent kigúnyol: az élethez való túl görcsös, illetve túl laza hozzáállást egyaránt. Az év lemeze címére nagy eséllyel pályázó Oracular Spectacular hallatán nyugodtan fel lehet lélegezni: amíg ilyen az utánpótlás a popban, addig nem kell nagyon félni.
Egyéb olyasmi, amire a virtuál-interjúvoló nem gondolt, de belőled kikívánkozik?
Engedtessék meg némi jótanács azoknak, akik popújságírónak készülnek. Nekik azt tudnám mondani, hogy hallgassanak jó sok zenét, menjenek vissza egészen akár a Rock Around The Clockig, mert a popzsurnaliszta egyik legnagyobb erénye az lehet, hogy ha meghall valamit, azt el tudja helyezni ebben a nagy katyvaszban. Végül is ez a lényeg: sok zenehallgatás, koncertre járás, utánaolvasás. És persze legyen tisztában a nyelvvel. És ne kezdjen mondatot és-sel. (Nevet.)
