Bizony. Mindig ugyanaz a szorongató érzés kerít hatalmába. Akárhányszor elmegyek mellettük autóval, busszal, vonattal és néha gyalog, nem tágít tőlem. Hétköznap és halottak napja, egymindegy. Az érzés villámcsapásként csap bele minden egyes sejtembe: egyszer meghalok, egyszer meg KELL halnom. Szörnyű, rettenetes, letargiába döntő élmény mindahányszor. Századszorra se tud megszokássá csitulni, mindig ugyanúgy letaglóz, földbe döngöl.
Mellém lép a halál. Az éjsötét köpönyege lobog a gyenge szélben, a frissen fent kaszáján megcsillan a holdfény, a fagyos tekintete ugyan nem látszik, de ha látszódna, akkor az a magabiztosság tükröződne benne, hogy tudja, amit tud. Néha közelebb hajol, ilyenkor a nyakszirtemen érzem a leheletét, aztán amikor már gyöngyözni kezd a homlokom és minden porcikám remeg, akkor megragadja a vállamat a csontos ujjaival, és magával visz. Nem kegyelmez. Semmi Bergman meg a hetedik pecsétes libasor. Vagy ahogy a Ghost című filmben láttam a hamarost elkárhozásra jutó lelkekkel való bánásmódot. Bűnöző vagy, gyilkos, ám ezúttal minden ellened fordul. Most te halsz meg. Mire megelevenednek az addig nyugalmas árnyékok, előbújnak belőlük ilyen feketén homályló pokolfajzatok és elvonszolnak a poklok legmélyebb bugyrai felé. Ugyanúgy beleborzongok, ha századszor is látom valamelyik kereskedelmin.
Szóval üdvözlendő a bíróság döntése. Le a félelemkeltőkkel. Amit ember szétválaszthat, azt Isten se kösse össze. Mit ezeknek az egyesületesdi! Csak akkor kérem, dózerolják le a temetőket is e szentből egyre profánabbá váló ország egész területének minden szögeltében. Vagy legalábbis húzzanak köré két-három méteres falat mint gazdagéknél, és fessenek rá vidám, pszichedelikus, szóval a RÓLA való gondolatokat elterelő rajzokat, mintákat, bármit. Lehetnek akár csúfondárosak is, sőt a pornográfia is a nyugalom balzsamával itatná át a lelkemet. Mi több, ha gyűlölöm is az óriásplakátokat, főleg ha általuk politikusok arcképével csúfítják el a tájat, ez alkalommal megemberelem magam és lenyelem a békát.
Bevallom azonban, hogy számomra a legmegnyugtatóbb az volna, ha egy köztes megoldással élnénk. Ahogy a kecske jóllakna, úgy a káposztát se érné kár, meg ez a mondásszólás se kopna ki a nyelvünkből. Előbb kirégészednék a szakértők a felmenőink maradványait a temetők talajából, majd jöhetnének a dózerelők, végül az egészet valami senkiföldjén újra belenyomorítanánk a földbe, hogy a köré felhúzott falat meg a spangliszívó graffitisek jól telefújhassál krikszekkel és krakszokkal meg ami még tetszik nekik.
Így talán nem kell szembesülnöm a halálom tényével, sugallatával újra és újra. Mert ez bennem mindenestől félelmet kelt. És felteszem, nem csak én vagyok ezzel így. Nem kell ehhez statisztikákat átnyálazni. Százezrekre sújt le nap mint nap ez a gyötrő érzés. Az ötletemért még akár panteonbéli szereplést, köztéri szobrot is kaphatnék vagy utcát neveznének el rólam a… halálom után.
